Nem mondanám, ha nem hinnék benne,

hogy a valóságunkat a véleményünk teremti. Tudom, ismét egy unalomig rágott csont, egy „blabla”, amibe lépten-nyomon belebotlik az igazságot kereső, de ha valóban érdekel, hogy miért van így, akkor megpróbálom röviden összefoglalni.

Amikor találkozunk valamilyen eseménnyel vagy helyzettel,

akkor az elménk először is fogalmat alkot róla. Ha nem ezt tenné, már eleve értelmezni is képtelen lenne, így az első lépés elkerülhetetlen. Amire a figyelmünk ráirányul, azt fel is fogjuk, még akkor is, ha esetleg értelmezni már nem leszünk képesek. Amit viszont felfogunk, az már bennünk kel életre, és erre számtalan példa létezik: az egyik legegyszerűbb az, hogy mindenkinek más a kedvenc színe. A piros szín, bár ugyanaz a 650 nm körüli hullámhosszú fény, mást jelent neked, és mást nekem. Van, akinek a kedvenc színe, és van, akinek valami nagyon rossz emléke kapcsolódik hozzá. Van, akit elbizonytalanít, mások meg a szerelemre asszociálnak róla. Külön vicces, hogy ezek akár egy emberen belül is változhatnak, sőt különböző helyzetek között is, így pedig elég egyértelmű, hogy az indító formáról (helyzetről vagy eseményről) alkotott fogalom erősen szubjektív.

Most lépjünk eggyel tovább.

Ha a fogalom már a (belső) érzékelésünk része, ami viszont szubjektív, akkor mitől lehetne a valóságunk mégis objektív? Tudom, tudom, a „piros az piros”, de az, hogy azt a pirosat hogyan éljük meg, az nagyon nem mindegy ám! Mert igazából mi a valóságunk? Az, amit külső szemmel (a többi ember szemszögéből) gondolunk róla, vagy pedig az, amit (mi, magunkban) megélünk belőle? Egyszerűbben: az számít, ami „elvileg” hivatalosan a valóság, vagy az, amit mi a gyakorlatban megtapasztalunk belőle? Számít, hogy a másiknak a piros szín a boldogság szimbóluma, ha bennünk ez most éppen egy teljesen ellentétes érzést vált ki? Tényleg számít, hogy egy szép rózsáról valaki másnak a szerelem jut eszébe, ha nekünk éppenséggel az a szörnyű élmény, amikor gyerekkorunkban egy rózsabokorba estünk? Tessék, tessék, válaszold meg saját magadnak! Szép a rózsa, vagy fájdalmas? Melyik „a” valóság? A tiéd vagy az övé?

Lépjünk tovább még eggyel.

Ha elfogadjuk, hogy a bennünk létrejövő fogalmak építik fel a valóságunkat, akkor továbbléphetünk a folyamatban, mégpedig az értelmezésre. Merthogy a felfogás még kevés, az elmének értelmeznie kell a fogalmat, méghozzá nem csak gondolati, hanem érzelmi oldalról is. Ez egyszerű: illeszteni kell az adott fogalmat a gondolati és érzelmi világunkba, vagyis a korábbi fogalmak, gondolatok és érzések fényében kell értelmezni azt. Ha ez megvan, akkor pedig döntést kell hoznunk arról, ami (már) bennünk van. Azt kell csak eldöntenünk a már megértett gondolatról vagy érzésről, hogy elfogadjuk, és ezzel a valóságunk részévé tesszük azt, vagy pedig elengedjük. Ha az előbbi, akkor az bekerül a gondolati és érzelmi világunkba, ezzel megváltoztatva bennünket, ha viszont az utóbbi, akkor nem történik semmi más, mint hogy észleltük, felfogtuk, megértettük, de „nem a mi világunk”.

Gondoljuk csak végig,

hogy mi is történik az elfogadással. Észleltünk valamit, fogalmat alkottunk róla, majd megértettük, végül pedig eldöntöttük, hogy a valóságunk részévé tesszük azt. Ha ebből a szemszögből gondolod végig a fentieket, akkor rájöhetsz, hogy pontosan ez történik velünk, méghozzá életünk minden egyes pillanatában. Ha viszont ez történik, akkor mégis mi más lehetne a valóságunk, ha nem a döntésünk – vagyis a véleményünk?

Nincs kedved továbbgondolni ezt,

és ráébredni arra, hogy az elme ezen tudattalan működése, amivel gyakorlatilag a véleményvalóságunkat éljük meg, akár tudatosítható is, és aztán ennek segítségével akár képessé is válhatunk rá, hogy azt a valóságot éljük meg, amiről tudatosan döntést hozunk?

Szerinted? A te valóságod, nem az enyém…

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)