Az egész könyv egyik legfontosabb része

a teremtés folyamatának megértése. Ez azon alapszik, hogy a valóságunk az, amit annak hiszünk. Ha képesek vagyunk megérteni, hogy mi valójában tényleg teljes jogú, teremtő „istenek” vagyunk, akkor a valóságunk már tudatosan válik a teremtményünkké, nem pedig csak „elszenvedjük” azt. Ezzel pedig azt is megértjük, hogy nem is létezik semmi más, csak a saját valóságunk. Bármit is érzékelünk, azt mindig mi érzékeljük, vagyis hiába is hisszük magunkat elkülönültnek az „igazi” valóságtól, mi nem annak elszenvedői, hanem teremtői vagyunk.

Tényleg mi vagyunk a valóságunk origója,

és tényleg minden felülírható benne a saját „akaratunkkal”, de ennek megvalósításához a legmélyebb szinten meg kell értenünk azt, hogy istenek vagyunk. Vissza kell „programoznunk” a tudatunkat az kiindulási állapotra, amiről születésünktől fogva „elprogramoztuk” magunkat egy olyan világképre, hogy elkülönülten élünk egy közös valóságban. Újra hinnünk kell a Télapóban, de éppen olyan meggyőződéssel, mint ahogy azt gyerekként tettük, még mielőtt rájöttünk volna arra, hogy a Télapó hazugság – vagyis „elprogramoztuk” magunkat.

Mert nincs más.

Csak az van, amit gondolunk a valóságról, és kész. Valójában még olyan sincs, hogy „objektív valóság”, hiszen mindent a saját érzékszerveinken keresztül fogunk fel. Nem, nem vagyok bolond, ez tényleg így van, és erre a legjobb példa az álom, ahol egy teljesen más, de komplett valóságot élünk meg, miközben egy helyben fekszünk. És bár vannak az álomnak „más” szereplői is, az azért elég ritka, hogy valaki mással közösen álmodjunk valamiről. Szóval, ha így nézzük, ki meri 100% bizonyossággal azt állítani, hogy a hétköznapi, éber valóságunk nem csak egy álomhoz hasonló „virtuális” valóság?

A valóság az, amit annak hiszünk.

Vagyis nem több, mint a saját, szubjektív valóságunk. Hiszen az elménkben válik valósággá. A valóságunk nem más, mint a Teljesség (az összes lehetőség) bennünk való kifejeződése – vagyis az Univerzum. Csakhogy mindenki, ismétlem mindenki a saját Univerzumát éli, még akkor is, ha a többség egyszerűen csak elfogadja másét, vagyis a „közöset”. Tudom, hogy hangzik ez, de ha olyan könnyen lehetne azonosulni ezzel az elmélettel, akkor már régen teljesen máshogy élne az emberiség. Viszont attól még lehet így, hogy ezt csak kevesen értik meg igazán, nem igaz? Főleg, hogy működik is, ráadásul nem csak azoknál, akik tudatosan megértik, hanem mindenki másnál. Az elv működik, hiszen mindenki megéli a saját valóságát – akkor is, ha mindezt tudattalanul teszi. Mindannyian teremtünk, de csak kevesen tudatosan – a többség inkább tudattalanul megteremti a saját átlagos életét, és kényelmesen várja a halált.

Ha megnézzük a „híres” embereket,

és azt, hogy ők hogyan gondolkoznak a saját életükről, akkor rájöhetünk, hogy ők sem „szerencsésebbek” a többieknél, hanem egyszerűen csak nem kételkednek a céljaikban, és tűzön-vízen át megvalósítják azokat. Más kérdés, hogy ezt éppen az olyanok segítségével teszik, akik hisznek bennük és támogatják őket, vagyis éppen a követőik segítségével változtatják meg a (közös) valóságot. A legtöbben csak a felszínt látjuk, vagyis hogy ezek a sikeres emberek ilyen vagy olyan cégeket alapítanak, esetleg kiemelkedő teljesítményt nyújtanak például a sportokban, de a „mélyben” ők egyszerűen kétségek nélkül elhiszik, hogy képesek valósítani azt, amit aztán meg is valósítanak. Mennek előre, és nem foglalkoznak azzal, hogy mit gondolnak róluk mások. Önmagukat táplálják a hitükkel, és azzal hajlítják meg a közös valóságot, hogy zsigeri szinten elhiszik, hogy képesek rá. Eldöntik, hogy márpedig ők lesznek a legjobb sportolók vagy a leggazdagabb emberek, és nem kételkednek ebben – még a kétely legapróbb szikrája sincs meg bennük. Ezzel pedig úgy hajlítják maguk felé a „közös” valóságot, hogy mi csak azt látjuk, hogy a jó ötleteik vagy a kitartásuk miatt egyre többen követik és támogatják őket – miközben a „felszín alatt” a hitük (meggyőződésük) által teremtenek. Ezek az emberek azzal, hogy valóságosnak hiszik az elérendő céljaikat, egyben meg is teremtik azt – hiszen teljesen egyenrangú teremtők a mindenségben. Ők is, de te is ám! Csakhogy a legtöbb ember inkább beáll a sorba, és csodálja a „sikereseket”, és elhiszi az ő valóságukat, ezzel máris közös valósággá téve azt.

Hiszel nekem abban,

hogy csak magadnak higgy? Elhiszed, hogy képes vagy a tudatos teremtésre, vagy inkább elfogadod a többség valóságát, és legyintesz egyet az egészre? Ha az én véleményemre vagy kíváncsi, most még valószínűleg az utóbbit választod, de ha ez az írás képes elbizonytalanítani, akkor már a jó úton jársz. Az viszont édeskevés, ha most csak elismerően bólogatsz, aztán görgetsz tovább, majd pedig szépen elfelejted az egészet. Ha küzdő típus vagy, és végig is csinálod, elfogadva, hogy felelősséget kell vállalnod a valóságodért, akkor idővel működni fog. Ellenkező esetben marad az átlagos élet.

A legtöbbetek számára,

legalábbis azok számára, akik elolvassák és meg is értik, a könyv egy jó összefoglaló, néhol megdöbbentő összefüggésekkel, ami valamennyire talán át is formálja a világképeteket. Lesz azonban reményeim szerint egy kis százalék az olvasók közül, aki tényleg komolyan fogják venni a leírtakat, és tényleg képesek lesznek megváltoztatni a saját gondolatvilágukat úgy, hogy az teljes mértékben harmóniában legyen a valóságunk természetével. Ezeknek az embereknek a könyv aranyat érhet, mert rájönnek, hogy attól lesznek teremtő istenek, hogy teremtő istenként felismerik önmagukat teremtő istenként. Hogy megteremtik az, hogy ők teremtők. Hogy elfogadják. Azonosulnak vele. És ez lesz a hitrendszerük alapja. Elfogadják, hogy ők teremtik a saját valóságukat. És ezáltal tényleg ők fogják teremteni.

A többség viszont,

akik félnek szembenézni ezzel, még mindig segíthetnek másoknak a valóságuk megvalósításában, ahogy a fenti példában is a „híres” embereknek. Ezzel nincs semmi baj, hiszen az emberek 99%-a ilyen. Nem válhat mindenkiből sikeres cégtulajdonos, nem nyerhet mindenki olimpiát, és nem valósíthatja meg mindenki önmagát. Elméletben persze megtehetné, de a többségnek a kényelem és a lustaság fontosabb, hiszen nem azért bírtunk ki egy évtizedet gyerekként az iskolapadban, és nem azért viseljük el a hülye főnököt a munkában, hogy utána még a szabadidőnket is arra áldozzuk, hogy fejlődjünk. Megtettük, amit kell, de most már hadd legyen a munkaidőn és a kötelező teendőkön kívüli idő a pihenésé, vagyis az életünk végének várásáé.

Ha kételkedsz a fent leírtakban,

vagy nincs kedved megérteni azt, akkor te is ilyen vagy. Akkor csak egy arrogáns valakit látsz bennem, aki megpróbálja rád erőltetni a hülyeségeit a vacak ingyenes könyvével, ami ráadásul még zagyvaság is. Ami igaz is, de csak neked. És csak a te valóságodban. Ezzel pedig az én dolgomat sem könnyíted meg, hiszen akár engem is elbizonytalaníthatsz magamban, vagyis abban, amit leírtam.

De azért írtam ezt feltételes módban,

mert nem fogsz. Mert nem tudsz. Mert erősebben hiszek abban, amit leírtam, mint amennyire te abban, hogy ez hülyeség. Jobban hiszek magamban, mint benned. Nem azért, mert nem tisztellek, vagy mert nem akarom elfogadni a közös valóságot, hanem azért, mert megértettem, hogyan működik ez. Elfogadtam. Felelősséget vállalok érte.

Persze ott van a lehetősége,

hogy csak mondom az egészet, és miközben bort iszok, vizet prédikálok. De még ha így is lenne, változtatna ez bármit a te valóságodon? Ha engem diszkreditálsz magadban, attól nekem lesz rosszabb, vagy pedig neked jobb? Megsúgom: egyik sem. Az én valóságom ugyanis nem igazán változik ettől, na és a tiéd? Neked jobb, ha magad alá helyezel, vagy pedig csak kényelmesebb, mert akkor nem kell tenned semmit? Ne félj, nincs baj ezzel. Újra mondom: az emberek 99%-a ilyen. És jobb a „biztos” többséghez tartozni, közben pedig a „bizonytalan” kisebbségre mutogatni. Mert mégis ki akarna önszántából olyan úton járni, ahol csak az bizonytalanságot érezheti a többiektől eltérő saját hitében, ráadásul még lépten-nyomon az arcába is vágják ezt? Nyugodj meg, én is menekültem eleget, mert jobb állandóan kicsit félni, mint egyszer nagyon megijedni. Az ember már csak ilyen.

De nincs köztes út.

Vagy ez a langyos massza, vagy az „igazi” valóság, annak minden felelősségével. Vagy az 1%, vagy a 99%. Egyszer, egy adott ponton le kell tenned a hited valami mellett, és ha valóban akarod ezt, akkor a döntést nem lehet megúszni. De meghozni sem lehet ám csak úgy „vakon”, hanem bizony keményen meg kell dolgoznod érte azzal, hogy megérted a leírtakat. A kettő együtt biztosítja, hogy képes legyél teremteni, magyarul el kell fogadnod magad teremtőként, ugyanakkor meg is kell értened, hogy miért is vagy az. Ezzel pedig megtörténik az elfogadás, vagyis a valóságod részévé teszed azt, hogy a „valóságod részévé tevés” az egész kulcsa. Amit elfogadsz, az te vagy, vagyis amit teremtesz, az a te valóságod. Nem a valóságod változtatod meg ezzel, hanem az arról alkotott véleményedet, csakhogy éppen ez az, ami a valóságodat megváltoztatja.

Nehezen érthető?

Nem baj. Ha könnyű lenne, mindenki ezt csinálná. Azt kell csak megérteni, hogy éppen azzal teremtesz, hogy megteremted, hogy teremtesz. Attól vagy „isten”, hogy annak nevezed magad – éppen úgy, ahogy attól vagy „szegény én” is, hogy elfogadod magad annak. Lehetnél bármi, de te éppen ezt választod, mert ezt választja mindenki más is, és fogalmad sincs, hogy nem csak ezt lehet választani.

De most én azt mondom neked,

hogy nem csak „szegény én” lehetsz. Lehetsz teremtő „isten” is. Anélkül is, hogy megbotránkoznál azon, hogyan meri ez a hülye – én – a szájára venni Isten szent nevét, amikor ő egy csak senki. Igazad van, én tényleg csak egy „senki” vagyok, ahogy minden és mindenki más is, hiszen mind a semmiből származunk. Csakhogy az, hogy én ki vagyok, és mi az én valóságom, annak nem sok köze van a tiédhez. A te valóságodért neked kell felelősséget vállalnod, neked kell küzdened, tenned, és eljutnod odáig, hogy eldöntöd, hogy mihez akarsz kezdeni vele.

Ha elhiszed ezt a „hurkot”,

amiben a semmi önmagát teremti meg valamiként, és képes vagy ezt a hétköznapi valóságodban is alkalmazni, akkor nagyon rövid idő alatt eljuthatsz akármeddig, bármilyen körülmények között. Ha viszont félsz ettől, akkor marad a 99%. Ez csak egy döntés! És nem, nem jobb az 1%, mint a 99% – egyszerűen csak más.

Na de, hogy értelme is legyen

ennek a hosszúra nyúlt, demotiváción keresztül motiválni próbáló írásnak, foglaljuk össze, hogy miről is beszéltem:

1. Azt csinálsz, amit akarsz – az lesz a te valóságod. Akár tudatosan, akár tudattalanul teszed ezt. Akár követed (elhiszed) más valóságát, akár alakítod a sajátod.
2. Egyedül csakis a te saját döntésed az, ha fel akarsz ébredni ebből az „álomból”, és mostantól inkább alakítani akarod a saját valóságod.
3. Ha viszont így döntenél, akkor tudatosan felelősséget is kell vállalnod érte.

Tehát bárhogy is van (lesz), az csakis a te döntésed. Tehát a véleményed. Vagyis a véleményvalóságod.

És most jöhet a „szegény én”,

aki kényelemből inkább meg sem érti, amit leírtam. Vagy a „bátor én”, aki most felköti a nadrágját, és elolvassa még egyszer. De akkor inkább olvasd el a könyvet, abból sokkal jobban megérted. Ha pedig kérdésed van, tudod, hol találsz.

Ha érdekel a folyatás, itt keresd.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)