Mi a fontosabb?
Megtudni a történetet, vagy megélni a történetet? Vagy kérdezhetem úgy is: megismerni mások történetét, vagy megírni a sajátunkat? Miért keressük egyfolytában „kint” a válaszokat, amikor azok végig ott vannak bennünk? Miért érezzük úgy, hogy a válaszok értékesebbek, mint a kérdések? Miért félünk feltenni a kérdéseinket – még magunknak is?
Tudom, rohanó világban élünk.
Azt is tudom, hogy megszoktuk, hogy akkor is válaszokat kapunk, ha nem is teszünk fel kérdéseket, hiszen már csecsemőkorunktól kezdve belénk pumpálják azt, hogy kik vagyunk, milyen a világunk, hogyan kell viselkednünk, és hogyan kell leélnünk az életünket. Fel sem kell tennünk a kérdést, mert máris ott a válasz. Még az oktatási rendszerünk is ilyen: elmondják, amit tudnunk kell, és nem igazán foglalkoznak a kérdéseinkkel. Nem az egyén kiteljesedése a cél, hanem a „szabványos” tudás átadása. Nem gondolkodni tanítanak meg, hanem adnak egy tárgyi tudást, aztán kezdj vele, amit akarsz. Ha szerencséd van, esetleg azon ritka oktatási rendszerek egyikében tanulsz, akkor talán megtanulsz gondolkodni is, de leginkább csak kész válaszokat kapsz.
Így nem is csoda,
ha mindenki csak válaszokat akar. Mindenre. Lefogadom, hogy a könyvben is többen az egyszerű és könnyen használható válaszokat keresik. Valami hasznosat, valami gyorsan és egyszerűen elsajátítható „varázslatot”, ami „segít”. De miben is segít? Mert a könyv maximum gondolkodni és felelősséget vállalni tanít meg, de bizonyosan nem valami instant megoldást ad. Még csak nem is álomba ringat, hanem éppen ellenkezőleg: inkább megpróbál felrázni belőle.
Ha aludni akarsz,
arra ott az egész minket körülvevő világ. Ott a közösségi média, ott van a sajtó, ott a televízió, a netes média platformok, a mozik, és minden más. A könyvek nem altatnak, hanem ébresztenek. Tudom, hogy sokkal jobb megnézni a másfél órás filmváltozatot, mert az gyorsan átadja azt, amit az alapjául szolgáló könyv csak egy-két nap alatt tudna, de sajnos kevés az olyan film, aminek igazi mélysége van. A könyveknél viszont ez az arány sokkal magasabb.
Ne aludj!
Vagy ha már alszol, legalább tudd, hogy alszol! Ne merülj olyan mély Csipkerózsika-álomba, hogy még azt is elfelejted, hogy alszol, mert akkor végig fogod álmodni az életed – ahelyett, hogy megélnéd azt. Nem kell változtatnod semmin, és tégy nyugodtan bármit, amit eddig tettél, de legalább azt tudd, hogy közben álmodsz. Ráadásul nem csak arról „álmodsz”, amit „átélsz”, hanem arról is, amit nem is élsz meg. Mert bizony sokat álmodozol arról is, hogy „milyen lenne, ha”, de nem igazán teszel érte semmi. Az álmokba menekülsz azért, mert „álmos” vagy, de közben éppen azért vagy „álmos”, mert azt hiszed, hogy az álom a valóság. Nem az! Az a valóság, amit annak hiszel.
Ébredj fel, és álmodj ébren!
Vállalj felelősséget a valóságodért, és éld meg azt úgy, ahogy csak akarod. Irányítsd Te az életed, mert minden adott hozzá, ha akarod. De csakis akkor, mert különben aztán más fogja megálmodni meg helyetted az ő álmát, te pedig csak ácsingózni fogsz rá.
Tudom, hogy ez „uncsi”.
Meg amúgy sem vagy rá képes. És különben is, miért nem tudok inkább egy három lépéses, könnyen megjegyezhető módszert adni arra, hogy megnyerd a lottót. Mert megérdemled, hiszen annyira fárasztó és nehéz az élet, te pedig már kifogytál az álmokból, ráadásul a többieké is épp olyan „uncsi”, ahogy az én agitálásom.
Tudok egy 3 lépéses módszert:
- Sodródsz az élettel.
- Áldozatnak tekinted magad.
- Az életed végén csendben elmúlsz.
Hidd el, beválik. Milliárdoknál bizonyított már.
Vagy tudok egy másikat:
- Eldöntöd, hogy te akarsz irányítani.
- Megszerzed a hozzá szükséges tudást, majd megteremted a saját valóságod. Kemény munkával és kitartással felelősséget vállalsz érte.
- Az életed végén egy mosollyal az arcodon távozol.
Na, melyik legyen? Döntsd el!
A folytatást ebben a cikkben találod.
Örülnék a véleményednek! Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés (feliratkozás szintén)