Vagy a „fátyol” túlsó oldala.

A „másik” valóság. A „mögöttes” élet. A Paradicsom. Sok néven illetjük a felébredés utáni állapotot, de ez valójában a Teljességből történő érzékelést jelenti, vagyis azt, amikor az ego egybeolvad a valós énnel, és bár az ember továbbra is emberként funkcionál, mégsem „vakon”, a sötétben tapogatózva éli tovább az életét, hanem tudatosan, felelősséget vállalva a – maga által teremtett – valóságáért.

Ez több lépésben történik.

Az első lépcső az, amikor az emberben megjelenik az igény a mögöttes valóság megismerésére, és meginog a korábbi, materiális valóságba vetett hite. A lelki vándorút kezdete. Ennek talán van indító eseménye, talán az életünk megoldatlan konfliktusai, esetleg egy baleset vagy betegség váltja ki azt, de visszatekintve jól meghatározható, hogy mikor kezdődött el. Ebben a fázisban egyre csak keresgélünk, és mivel rengeteg az elérhető információ, ezért rohamléptekkel tágul a tudatunk és az ismereteink arról, hogy létezik valami „több” is, mint amit látunk, hallunk és tapintunk. Azért is tekinthetjük ezt a fázist a felébredés részeként, mert itt valóban mintegy „felébredünk” a legmélyebb álmunkból – a tudatlanságból –, bár ez még inkább csak a világképünk átalakulását jelenti. Ez egy hosszú, alkattól függően évekig, évtizedekig tartó állapot, aminek számos pozitív állomása lehet, ugyanakkor jellemezheti néha a mély elcsüggedés is. Kicsit leegyszerűsítettem a folyamatot, mert ez a fázis valójában több, jól elkülöníthető részre osztható, de akit mélyebben érdekel, valószínűleg úgyis tudja már, hol keresse a részleteket.

A második lépcső

egyben az első valódi betekintés is. Ezt kensónak nevezik, és ez a felébredés előszobája. Ekkor gyakorlatilag átnézhetsz a túlsó oldalra, és a saját bőrödön keresztül meg is tapasztalhatod azt, de ez még nem egy végleges felébredés, magyarul az élmény után visszatérsz az egós valóságodba, az viszont onnantól örökké veled marad. Bepillantást nyerünk a Mindenség gépezetébe, vagyis az Univerzum (együtt)működésébe, ami olyan, mintha egy színes-szagos, végtelen fogaskerékrendszer óramű pontosságú táncát látnánk, ahol minden mindennel összefügg, és aminek szerves és egész részei vagyunk mi is. Minden egyenrangú, minden nélkülözhetetlen benne a legapróbb morzsáig, és bármi is változik, az kihat az egészre. Nehéz ezt jól leírni, annyira lenyűgöző élmény, de aki átélte, az utána egyértelműen elköteleződik a felébredés iránt.

Az utolsó lépés

a szatori, vagyis a megvilágosodás. Ez egy kensóhoz hasonló élményen keresztül vezet, és az átlépés is nagyon hasonló ahhoz (vagyis egyszerűen csak megtörténik), viszont ezután már „véglegesen” úgy maradunk. Célba értünk.

Akit egyébként komolyabban érdekel

a téma, annak tényleg javaslom a könyv elolvasását, mert sokkal bővebben és részletesebben foglalja össze a folyamatot, nem mellesleg felhívja a figyelmet a buktatókra és potenciális veszélyekre is, mint például a spirituális ego növesztése.

Most beszéljünk kicsit a tényleges átkelésről,

vagyis a felébredésről. A többséget rögtön az elején el fogom kedvetleníteni: nincs hozzá fix recept. Nincs olyan, hogy ezt vagy azt kell csinálni, nem létezik varázsige, de még egy „lépésről lépésre” folyamat sem, aminek segítségével biztosan elérhető az átlépés. Lehet, hogy építhető olyan fizikai eszköz, amivel „stimuláljuk” vagy „gerjesztjük” az agyat, ezzel a megfelelő tudati állapotba hozva azt, de azt hiszem, hogy a tényleges felébredéshez még ez esetben is szükséges a megfelelő gondolati struktúra és az akarás, tehát az eszköz legfeljebb csak segítség lenne, de semmiképp sem a megoldás. Ahogy az egyes kultúrák sámánjai által alkalmazott tudatmódosító főzetek (pl. ayahuasca), illetve az pszichedelikus drogok (pl. LSD, pszilocibin) sem, hiszen bár ezen valóban kinyitnak egy „ajtót” bennünk, de ezzel legfeljebb csak gyorsítják a folyamatot az első fázisban (a lelki vándorúton) – annak veszélye mellett, hogy a nem megfelelő felkészültséggel rendelkező vándor esetleg éppenséggel meg is borul tőle. Ha valaki esetleg ilyesmin gondolkozik, alaposan olvasson utána, mielőtt bármit is tesz!

Az átlépést úgy kell elképzelni,

mint egy átkelést egy nagyon széles és nagyon erős sodrású, szakadék mélyén fekvő folyón. Egy olyanon, aminek túlpartjára se lábon, se úszva, de még csónakkal sem lehet átmenni, csakis egyféleképpen: a vékony hídon, ami átível felette. Már a folyóhoz vezető út is rendkívül rázós és göröngyös, ráadásul térkép sem igazán létezik hozzá, de még ha a hídra fel is jutunk, akkor is legfeljebb a közepéig tudunk elmenni – ahol egy lezárt kapu vár. A kapu viszont erről az oldalról nem nyílik, akárhogy is küzdünk, és még csak zár sincs rajta. Nem átmászható, nem megkerülhető, és hacsak azt ki nem nyitja valaki az túlsó oldalról, akkor garantáltan nem fogunk átjutni rajta – vagyis a túlsó partot nem tudjuk elérni.

Mit lehet tenni?

Nos, az innenső oldalról a törekvés a legtöbb, amit tehetünk. Számos módszer létezik hozzá, én azt mondom, hogy a legjobb, ha felszámoljuk a belső gátjainkat, szembenézünk önmagunkkal, kitakarítjuk a lomtárat, a lehető legtöbbet tartózkodunk a belső terünkben (a „mostban”), és úgy akarunk átjutni a kapun, hogy annyira akarjuk, hogy nem akarjuk, és nem akarjuk nem-akarni sem. A könyvben számos gyakorlati tanácsot adok hozzá, így részletesebben nem mennék bele, de a lényeg az, hogy legyünk felkészültek, akarjunk átjutni, és főleg ott álljunk a kapu előtt, amikor az kinyílik. Vagyis ne rajtunk múljon!

A nyitás nem általunk történik.

Ha adott a legmélyebb szintű átadás, akkor csak kegyelem kérdése, hogy megnyílik-e, és átpillanthatunk, esetleg véglegesen át is mehetünk rajta. De mi magunktól nem vagyunk képesek kinyitni a kaput. Vagyis pontosítok: az egónk nem képes rá. Kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert úgy kell megmagyaráznom ezt, hogy közben van mögé egy „háttér” is, ami egy ekkora cikkbe nem fér bele, de aki a könyvet végigolvassa, az tökéletesen érti, miről beszélek. A kaput tehát mi nyitjuk ki, csak éppen nem erről az oldalról, hanem a másikról. Mondhatom úgy is, hogy a valós énünk nyitja ki azt, de még ha meg is tanulunk kommunikálni vele, akkor is hiába könyörögnénk neki, azt bizony csakis akkor fogja kinyitni, amikor mi – pontosabban az egós énünk – készen áll rá.

Ha az a kérdés tehát,

hogy mi a teendő, a válasz egyszerű: felkészülni. Minden adott hozzá, és neked csak az akaratot kell hozzátenned, ami egyben garantálja a sikert is – egyedül az időtáv kérdéses. Egy dologban azonban biztos lehetsz: minden egyes lépés, amivel közelebb kerülsz a hídhoz, jobbá és teljesebbé teszi az életed – még akkor is, ha esetleg nem fogsz átjutni a közeljövőben. Ha pedig esetleg csalódást okoztam most neked, és mézesmadzagnak érzed azt, amit leírtam, akkor kérlek, eredj utána, és küzdj addig, amíg el nem éred!

Hidd el, megéri!

A cikk előzményét itt találod.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)