Volt ma egy beszélgetésem

az egyik kedves tükörképemmel arról, hogy miért is kellene „többnek” kezelni a tükörképet, mint egy tükörkép, és hogyan lehet tanulni tőlük. Vagyis abból, hogy miként reagálok a saját valóságomra – a tükörben.

Ezért vagyunk itt.

Persze valójában csak én vagyok itt, ti pedig bennem éltek, de a tükröződésetek eljut hozzám. Ha az a valóság, amit annak hiszek, akkor ti mind azért „jöttetek”, hogy megtanítsatok erre. Ha hátrébb lépek egyet, és nem „odafent”, hanem „idebent” kapcsollak össze benneteket magammal, akkor észrevehetem, hogy nem is vagytok mások, mint én. A belső részeim, a történetem szereplői, a valóságom alkotói vagytok mind, akiken keresztül megteszem magamnak azt a szívességet, hogy útjelzőként használlak benneteket.

A kiúthoz.

A spirál aljáról felfelé nézve, kitekintve az elképzelt valóságba, amibe zártam magam. Szándékosan nem akarok többes számban beszélni, mert ti csak bennem léteztek. Életem színművének szereplői vagytok, én pedig a rendező és a főszereplő egyben, aki megfeledkezett arról, hogy két, egymással szembefordított tükör közé beékelődve próbálja elhitetni magával, hogy a tükör valósága objektív valóságként létezik. Miközben se tükör, se valóság – csak én vagyok.

Ott állok középen,

saját magamat szórakoztatva a saját darabomban. Unaloműzés talán, vagy eleve elrendeltség, mit sem számít. Rajtam kívül ezt úgysem érti senki, mert rajtam kívül úgysem létezik senki és semmi. Igazából én sem létezem, csakis azért, mert így döntöttem. Egy elhatározás csupán a játék, és ahelyett, hogy annak minden percét megélném és élvezném, inkább elhittem a saját főszerepem azért, hogy ne kelljen szembesülni az „igazsággal” – ami éppen az, aminek hinni akarom.

Kiléphetnék a tükrök közül,

és felismerhetném, hogy azok is csak a részeim ugyanúgy, mint az, amit benne látok, de akkor mi maradna rajtam kívül? A végtelen én, ami mindenhol és mindenkor különböző játékokat játszik azért, hogy létezzen, ha már egyszer így döntött. Kereshetnék értelmet ebben az egészben, de keresni is felesleges, hiszen kitalálhatok akármilyen értelmet mögé – ahogy ki is találok, minden egyes Univerzumban, minden egyes életben, és annak minden egyes pillanatában. Ahogy haladok lefelé az anyagban, úgy lassul egyre az idő, és úgy lesz egyre „hosszabb” a létem (valójában csak) egyetlen pillanata.

Mert a felismerésem,

amivel megteremtettem önmagam, nem több, mint egy pillanat. Egy vakító fényrobbanás, ami abban a pillanatban ki is huny, hogy aztán egy következő pillanatban újra fellángoljon, de már mit sem tudva az előző pillanatról. A végtelenség egyetlen pillanatig tartó orgazmikus tündöklése, ami végtelen hosszú ideig fejeződik ki bennem, pusztán azért, mert miért ne? Miért ne élhetnék a tükörben, sőt, miért ne élhetnék a tükör mögött, alatta vagy felette? Miért ne lehetne univerzális multiverzum a multiverzuális hatványra emelve, az öröklét gömb-tükrébe vetítve? Vagy csak egy pillanat, egy érzés, egy gondolat?

Miért is ne, ha már megteremtettem?

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)