Mi az a dolog, amiért felkelsz,

amiért ugyanazt végigcsinálod szinte minden hétköznap, amikor állsz a dugóban, vagy hallgatod a zajt, esetleg elviseled azokat, akikhez semmi kedved, és dolgozol azért, hogy felnevelj valakiket, akik aztán ugyanezt csinálják majd, miközben nincs kedved hozzá, hiszen amikor gyerek voltál, éppenséggel tűzoltó akartál lenni? Vagy orvos? Persze ha most éppen az vagy, lefogadom, hogy nem is akartál az lenni.

Akkor miért?

Mi mozgat, mi hajt előre? Miért nem nyomod le az ébresztőórát, és mondod azt, hogy elég volt? Miért veszel erőt magadon minden reggel, és csinálod újra és újra ugyanazt, amit nem is szeretsz, és hogy van az, hogy az életed nagyobbik része fárasztó és unalmas, miközben néha, talán hétvégén, vagy nyaraláskor pár órára, esetleg pár napra önmagad lehetsz, és azt csinálhatod, amit igazán szeretsz? 90% küzdés 10% boldogságért? Na jó, ne legyek ennyire igazságtalan: van az 98% is a 2% kárára.

Nem hülyeség?

Akkor mégis miért? Miért nem állunk fel, küldjük el a főnököt a francba a hülyeségeivel, intünk be a gazdaságnak, vonulunk ki a világból, és döntünk úgy, hogy elég volt? Miért állunk be abba a sorba, amit önmagunknak és egymásnak kreálunk azért, hogy ha már nekünk nehéz, legyen az nekik is? És ők miért fogadják el ezt? Miért kondicionáljuk arra egymást, hogy rossz legyen?

Mert vagyunk annyira gyávák,

hogy inkább a biztos középszerűség, mint a bizonytalan félelem. Inkább a lassú, csepegtetett méreg, mint az instant halál. Félni jobb, mint élni, mert az biztonságosabb.

Ez hajt minket előre. A félelem. Az elmúlástól.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)