Kora huszonéves koromban

nekem is szembesülnöm kellett azzal, amivel mindenki másnak, vagyis hogy a világképem közepére kell helyeznem „valamit”, mert ugye ez a valódi felnövés előfeltétele. Egy kedves barátnőm mondta akkoriban, hogy bár ezt sokan tudattalanul teszik, mégis fontos, mert utána az egész életünkben ez a világkép fog elkísérni, annak viszont – lehetőség szerint – mindenre választ kell adnia.

A legtöbb ember világképének közepén

valamilyen „földi” dolog áll. Lehet ez maga a bolygónk, a Föld, a kézzelfogható fizikai valóság, netán a tudomány, sokaknál pedig éppenséggel Isten, vagy a saját gyökerei (pl. hazája, szülei), netán ezek tetszőleges kombinációja. A lényeg, hogy a többség két lábbal a „földön” jár, tudatának (lelkének?) „spirituális” oldalát pedig kielégíti egy vallásától függő (esetleg saját) isten-képpel – ami persze tőle elkülönült, éppúgy, ahogy a valósága is.

Akkoriban sokat gondolkoztam rajta,

hogy mit is helyezzek a világképem közepére, mert éreztem, hogy ez egy fontos döntés, hiszen gyakorlatilag az egész életem eköré a „valami” köré fűzöm fel. És hát akár „jól”, akár „rosszul” választok (persze nyilván nincs se jó, se rossz döntés, csak döntés), az egész életem ennek a világképnek megfelelően fog alakulni, vagyis egy „rossz” döntéssel akár el is „veszíthetek” valamit. De ezt nem akartam. Végigmentem a szokásos vonalon, a bolygón, a származásomon, a hitemen, de valahogy egyikben sem találtam meg a valódi központot. Mondjuk úgy, hogy egyik sem győzött meg.

Végül a (személytelen) „én vagyok” nyert,

mert ez volt az egyetlen olyan „pont”, amit 100%-os bizonyossággal létezőnek nevezhettem. Oké, mondhatjuk, hogy némi segítséget azért kaptam, hiszen volt „szerencsém” átélni egy teljes megsemmisülés-élményt, ami gyakorlatilag egy tudati halált jelentett a tényleges Semmi egy távoli szegletében. Így hát tapasztalatból tudtam, milyen, ha megszűnik a létezés, és hogy mi marad „utána”. Ez az érzés egyébként analóg azzal, mint amikor befekszünk egy megfelelő sótartalmú és testhőmérsékletű vízzel töltött sötét, hangszigetelt tartályba, ahol a lebegéssel elveszítjük az összes „külső” érzékünket és viszonyítási pontunkat. Tippelj, mi maradhat néhány perc után, amikor a gondolataink is teljesen elcsendesülnek? Kik leszünk, és mihez viszonyítjuk magunkat? Mi „valós” itt rajtunk, pontosabban a létezésünkön, még pontosabban a létezésen kívül?

Hát pontosan ez:

az „én vagyok”. Számomra ez az egyetlen valós középpont. Eköré fűztem fel az életemet akkor, de persze tudtam, hogy kora huszonéves egyetemistaként ezzel a hitvilággal, és az egész élettel előttem elég nehéz lesz így funkcionálni a közös valóságban – úgy meg aztán végképp, hogy egy erősen rendszer- és logikavezérelt szakmát választottam magamnak. Nem lehet „létező senkiként” a földi valóságban boldogulni, legfeljebb, ha az élet egyetlen célja a felébredés, és az egyetlen tett a naphosszig tartó meditáció. Annyira azonban nem voltam szerencsés, hogy ehhez megfelelő anyagi háttérrel rendelkezzem. Meg igazából unalmas is lett volna.

Így hát kialakítottam

a „történet” fogalmát, mint eggyel magasabb absztrakciós szintet. Minden, ami nem „én vagyok”, a „történet” része. Igen, a valóságunk is. Minden „virtuális”, és minden az „én vagyok” koncepcióra felhúzott eposzként létezik, vagyis valójában nem is létezik, csak megéljük. Át kellett pakolnom a Földet, a fizikát, a tudományt és az emberi kapcsolataimat egy-egy ilyen virtuális „történetbe”, és nem-azonosulni többel, mint hogy „én vagyok”. Ez utóbbi persze legtöbbször nem sikerült, vagyis éppenséggel azonosultam a nevemmel és a szerepemmel, és néha évekre elmerültem a lelki úttal szöges ellentétben álló „keress pénzt alapíts családot építs házat teremts egzisztenciát” fogyasztói társadalom „Péterében”, de teljesen soha nem tudott elmúlni a világképem középpontjának igazsága. Sokszor visszahúzott, és soha nem hagyott teljesen elveszni a részletekben. Kicsit skizofrén, de azért megszokható állapot úgy beszélgetni a valóságról másokkal, hogy mélyen belül nem hiszel benne („történet”), de az ego, egy feltöltött lomtár, és az emberi érzelmek azért képesek biztosítani azt, hogy annyira beleéld magad, hogy hosszabb- rövidebb időre megfeledkezhess róla.

Fogalmam sincs,

hogy mi a te világképed közepe. Nekem „nehezebb” volt az elmúlt pár évtizedben ragaszkodni ahhoz, hogy nincs is valóság, viszont most már neked lesz nehezebb feltépni az évtizedes hited arról, hogy egy gyönyörű bolygón élünk, és a markunkban összemorzsolt, ujjaink között kifolyó termőföld valóban létezik. Nekem ez „csak” egy másik történet a meglévő mellé, neked viszont talán egy teljes „újratervezés” életed útján, a hitvilágod lerombolásán és újraépítésén keresztül.

Nem mondom ám,

hogy az enyém „jobb”. Más. A könyvemben leírtam mindent, ami illeszkedik az én hitvilágomhoz, és én nem találtam ennél jobb „történetet” máshol sem. Nem biztos, hogy ez a jó, de az sem, hogy nem. Nem rosszabb, mint a kézzelfogható valóság, ami sajnos egy idő után egyre kevesebb választ ad, mert a lelkünket eltakaró fátyolhoz közeledve elkezdenek feloldódni a fizikai „törvényei”. Ellágyulnak a szabályai, és mivel kevesen merészkednek odáig, kevés információ is áll rendelkezésre róla.

Azért olvasod most ezt,

mert már eljutottál idáig. Nem én hívtalak ide, hanem egy olyan mögöttes rendező erő, aki velem „játszva” írja a cikkeket, és veled „játszva” irányít téged éppenséggel hozzám – ebben a mögöttes „történetben”. Milliárd fogaskerék kapcsolatának eredményeképpen gépelem le ezeket a szavakat, amiket újabb milliárdnyi fogaskerék hatására olvasol. Itt most nincs se idő, se tér, csak valami örökbe fagyott végtelen pillanat, ahol egy számodra tetszőleges hosszúságú pillanatra benézhetsz a fátyol mögé. Rád mosolygok, te visszamosolyogsz rám, aztán a fogaskerekek egymáshoz képest történő elfordulása már vissza is ránt a hétköznapi valóságodba.

De az üzenet átment, igaz?

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)