Egónk egyik legnépszerűbb,

és legjobban művelt szerepe az áldozat. Amint felmegy a függöny, máris megtelik a színpad „színészekkel”, akik egymásra rájátszva adják elő jobbnál jobb előadásukat az áldozatszerepükről. A közönség tapsol, sőt éljenez, mert könnyedén azonosul a színészekkel, hiszen ők is jól ismerik és művelik ezt a szerepet az életükben.

Te is. Én is.

Mindenkinek van egy áldozat-arca. Sokan alkalmazzák ezt mások felé (kifelé) például a folyamatos panaszkodással, magunkkal szemben (befelé) viszont szinte kivétel nélkül mindegyikünk. A „körülmények áldozataival” Dunát lehetne rekeszteni, mert ez egy egyszerű és jól működő módszer a felelősség hárítására. Ami „nehéz” vagy „kényelmetlen”, esetleg szimplán csak „unalmas”, az ellen kiválóan bevethető fegyver, ha tényleg elhisszük, hogy mi csak áldozatok vagyunk.

Ki tehet róla? Nem én.

Ki volt az? Nem én. Kié a felelősség? Nem az enyém. Kifogások tömkelege, megállás nélkül. Szimpla felelősséghárítás, vagyis a felelősség nem vállalása. Egyszerűbb a homokba dugni a fejünket, és azt hinni, hogy a valóságot elszenvedjük, mint kiállni, és vállalni, hogy az bizony a mi felelősségünk. Minden. Az egész valóságunk, benne minden döntésünkkel – sőt még a nem-döntéseink is! Sokkal egyszerűbb a passzív szerep, csakhogy ezzel elnyomjuk és elfojtjuk a helyzet energiáját, vagyis a testünkbe zárjuk azt, ezzel táplálékot adva az egónknak. És, hogy ez ne legyen elég, még jócskán el is raktározunk belőle, hogy későbbre is maradjon, nem törődve azzal, hogy így még a testünket is megbetegíthetjük vele.

A szerep pedig egyben energiarablás is.

A figyelmen keresztül. Hiszen hogyan szerezhetnénk a legegyszerűbben energiát a hétköznapoktól való menekülésben kimerülve, ha nem azzal, hogy magunkra irányítjuk mások figyelmét, és mintegy „ellopjuk” tőlük? Mindannyian ismerjük ezt, még ha a többség nem is tudatosan műveli, és nem is mindenkiben tudatosul, hogy „kirabolják”. Csak azt érzi, hogy az egyik pillanatban még minden rendben volt, aztán megjelenik az az ismerős, barát vagy kolléga, és 10 perc beszélgetés után olyan fáradtnak érzi magát, mintha csak pár órát aludt volna az éjszaka.

A „rablás” a figyelmen keresztül történik.

Azzal, hogy mások figyelme ránk irányul, voltaképpen az ő tapasztalási folyamataikban mi válunk az „eseménnyé”, azaz minket értenek meg, velünk azonosulnak, és rólunk hoznak döntést, ezáltal pedig szereznek tapasztalatot. A fogalomalkotás és a tapasztalatszerzés következtében pedig „beleteremtődünk” az ő valóságukba. Energiát fordítanak arra, hogy minket – magukban – valósággá tegyenek, és mivel a mi formánk mi magunk vagyunk, ezért ezzel a formánknak – nekünk – energiát adnak át. Életre keltenek minket önmagukban, és a figyelmükön keresztül ezzel energiát áramoltatnak felénk (belénk) – a „sajátjukból”.

Az önsajnálat viszont még vicces is,

hiszen a magunkban sajnálkozással a saját „nyomorunkat” keltjük életre magunkban, amivel viszont elég nehéz „új” energiát szerezni. Ezzel inkább a lomtárunkból vesszük ki azt, és „pörgetjük át” magunkon az egónk által újra és újra, ami, bár úgy tűnik, hogy legalább „frissíti” azt, valójában ugyanúgy csak leterhel minket. Már csak azért is, mert a figyelem miatt energiát áramoltatunk, vagyis a „hasznos munkaenergiánkat” (de nevezhetjük életerőnek is) „pazaroljuk” el minderre, úgy, hogy közben nem „nyerünk” vele semmit. Olyan, mintha testedzés közben folyamatosan csokoládét ennénk: nem elég, hogy lefáradunk az edzéstől, és az emésztéssel csak még jobban leterheljük a testünket, de az elégetett kalóriákat is azonnal visszapótoljuk. Ennek nem sok értelme van.

Lenne értelme,

ha közben „megemésztenénk” a történéseket, azaz tanulnánk belőle, és megértenénk, illetve döntést hoznánk a magunkból (lomtárunkból) „felhozott” energiákról. Ezzel ugyanis felszabadíthatnánk és hasznosíthatnánk azokat. Ha átgondolsz egy eseményt, ahol korábban rendre az áldozatszerepeddel azonosulva reagáltál, és kilépsz ebből, akkor a beléd fojtott energia felszabadul, és az egyenleg máris nem negatív lesz. Ilyenkor érzed is, hogy felszabadulsz, mert a megértéssel és a döntéssel szabaddá válik a helyzetbe zárt energia, amit most már hasznosíthatsz. Felvillanyoz, erőt ad, és nem kevésbé valamelyest rendezi is a gondolatvilágod. Ezen felül ne feledkezzünk meg róla, hogy a lomtárad is ürül – még ha csak egy kicsit is. Vagyis, az ego tápláléka csökken.

Nem kellenek a szerepek.

De legalábbis nem kellene kizárólag azok köré építeni az életünket. Tudom, hogy az ego így működik, de ha tudatosítjuk a fent leírt működésmódot, máris egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy tudatosabban, és kevésbé annak „elszenvedőjeként” (bizony: áldozatként!) éljük meg az életünket. Ha pedig inkább százat akarsz előrelépni, akkor olvasd el a könyvem, abból sokkal jobban megérted nem csak az ego működését, de a többi hasonló, öntudatlan viselkedésmintát is, illetve azok kezelését.

Vállalj felelősséget a valóságodért!

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)