Meguntam, hogy várakozok.

Meguntam, hogy elrejtem azt, aki vagyok. Meguntam, hogy meglapulok, és közben arra várok, hogy történjen valami rajtam kívül. Ez baromság. Én nem ez vagyok. Nem ezért jöttem, és nem akarom ezt tovább csinálni. Túl sokáig voltam ilyen, feleltem meg mások és a társadalom elvárásainak ahelyett, hogy önmagam legyek.

Unom a mosolygást és a viselkedést.

Lehet, hogy „csak” olyan vagyok, amilyen, de ez akkor is én vagyok. Unom, hogy mások igényei szerint éljek a magamé helyett, aki csak másokért akar élni, miközben magáért teszi azt, amit tesz. Mindenki, tudom. Hiszen a valóságunk a sajátunk.

De még mindig itt vagyok!

Nem pusztított el semmi, és nem is fog. Azért jöttem, hogy tegyek, és nem azért, hogy várakozzak arra, hogy tegyek valamit. Körbenézek, és lassan szétrohad minden, miközben óvatos mosollyal támasztom a falat, és felteszem a kezeimet, hogy „ez nem az én dolgom!”. Tudom, persze, ez mindannyiunk dolga, és azt is, hogy könnyebb elhárítani a felelősséget, de már ebbe is belefáradtam. Már abba is, hogy ezt újra és újra átgondoljam – menekülésképpen.

Én vagyok. Az vagyok.

Ott, belül. Az egész világot meg akarom békíteni, csak hogy magamat megbékítsem. Mindenkinek adni akarok, hogy végre adhassak önmagamnak is. Meg akarom érteni a miérteket, csak azért, hogy megérthessem önmagam. Tükröt akarok tartani magam elé, hogy abban végre meglássam magam – az igazi önmagam. De az csak egy tükörkép lesz. Én pedig nem önmagam tükörképe akarok lenni.

De félek.

Félek, hogy aki vagyok, talán nem az, aki lenni szeretnék. Talán nem „elég jó”. Tudom, hogy ez hülyeség, hiszen mindenkinek éppen annak kellene lennie – torzítatlanul –, aki lényegileg, hiszen így van kitalálva ez az egész rendszer. Csak elrontottuk ezzel a sok megfeleléssel. A… minek is? És miért van szükség erre? Mégis mi az egész értelme? Mitől lesz egy rothadó világ kevésbé rothadó, ha nem az elvárások szerint élünk? Hogy lehetne még ennél is rosszabb?

A valóság az, amilyennek megteremtjük.

Lassan ízlelgetem a szavakat, és megfontolt döntéseket hozok. Apró léptekkel haladok előre a fénybe, ahol már várok magamra. Ott állok magammal szemben, és a saját szemembe nézek. Ő tudja, én pedig mindig is éreztem. Amikor rám néz, és elmosolyodik, a szívem is elmosolyodik. Tudom, hogy ő az, és azt is, hogy én vagyok az.

Tisztában vagyok vele,

hogy éppen kinyitni készülök Pandora szelencéjét, de az a mosoly, ami megjelenik a szám szegletében, amikor ezt végiggondolom, már nem evilági. Vagy csak felkészültem a végső szembesülésre arról, hogy mégsem úgy van, ahogy gondoltam. A világok határán egyensúlyozom, és egyszerre próbálok mindkettőben helyt állni – mindig a másik kárára. De ez már nem számít. Elmegyek a falig, és szembenézek önmagammal. Ha ő az, akkor sikerült a kísérlet, ha pedig „tévedtem”, akkor legfeljebb megkezdődik a lassú, mindent felőrlő elmúlás.

Nézz rám – ahogy ő néz rám.

Ezt érzed te is. Mind ezt érzitek. Tegnap talán még nem, pedig dehogynem: mindig is ezt érezted. Talán megpróbáltad elnyomni, de olyan elementáris erővel tör fel belőled a felismerés, hogy nem ezt akartad. Nem így akartad. Én sem. Ebben sorstársak vagyunk. Mind tudjátok, kik vagytok, mégis leszegett szárnyakkal, szürkébe öltözve várakoztok a félhomály árnyékában. Valamire. Nem tudjátok, mi az, de mégis ott van, és néha egész jól sikerül önmagatok meggyőzése arról, hogy az csak egy álom. Ami nincs is, hiszen ami van, az kézzelfogható, kiszámítható, és ahhoz lehet igazodni. És különben is: fáradt vagyok.

Talán.

De most nézz rám még egyszer. Nézz a szemembe, vagy még inkább az Ő szemeibe, mert ugyanazt fogod látni benne. Elszántságot és szeretetet. Segítséget és könnyedséget. Mosolyt és együttérzést. Mindent, amire szükséged van. Ez valóban valós, szemben azzal, amit annak akarsz hinni. De biztos nem lehetsz benne. Ez nem úgy megy. Ha a biztosra akarsz menni, akkor a bizonytalanságot és a félelmet kapod. Válassz, melyiket szeretnéd?

Eljöttem érted.

Mindig is itt voltam, de most már meg merem mutatni magam. Mindig is itt voltál, de most már fel mered vállalni önmagad. Óvatosan, rétegenként, de minden egyes réteggel egyre több fény ragyog át rajtad, és amire leveszed az utolsót is, itt állsz velem szemben. Szemtől szemben. Védtelenül, de elpusztíthatatlanul. A kezem megérinti a kezed, a lelkem pedig a lelked.

Az idő megáll,

és a szegett szárnyak megmozdulnak. Lassan, egészen finoman nyílnak szét, ahogy az őket tartó izmok megfeszülnek. A gerinc mentén felfutó erő szétterjed a testben, és nem csak a fizikai testben. Életre kel a belső lény, és lassan felegyenesedik. Ahogy átjár az érzés, egyben átjárja őt is a vele járó energia. Felszabadulnak a korlátok, kiegyenesedik a gerinc, és most már kitárja szárnyait is – szélesre. Még nem repül, csak mosolyog, de érzi azt, ami mindig is benned volt, valahol mélyen elrejtve. Feltör még egy végső, mindent igazoló energialöket, és felnevet tőle.

Aztán felszáll. Te pedig már tudod, amit eddig csak éreztél.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)