Miért olyan népszerű téma a reinkarnáció?

Miért akarnak annyian hinni abban, hogy vannak „előző” életeink, és miután ezt az életet befejezzük, lesznek továbbiak is? Miért fontos ez olyan sokaknak?

Azt hiszem, ennek oka elsősorban

a haláltól és az elmúlástól való félelem. Az ego csírafélelme, ami persze nem pontosan ez, hanem az elbukástól való félelem, de az „eredmény” nélküli elmúlás éppen ezt szimbolizálja, és sokkal kézzelfoghatóbb – ezért is tudatosul bennünk a csírafélelem halálfélelemként.

Nem akarunk meghalni,

mert hinni akarunk abban, hogy értelme van az életünknek. Ezt az „értelmet” aztán kiterjesztjük a földi életen „túlra” is, ezzel pedig két legyet ütünk egy csapásra: tudatosul, hogy a létünk nem ér véget a földi testünk halálával, illetve, hogy valóban van célja az életünknek, még ha az több is, mint amennyit egy földi tartózkodásunk során képesek vagyunk végrehajtani. Így, ha abban hiszünk, hogy az életünk egy tanulási folyamat, akkor máris gondolhatunk rá úgy, mint egy iskolára, ahol egy élet egy osztályt (évfolyamot) jelent, és van, amikor megbukunk, évet (életet) kell ismételnünk, de a cél mindenképpen az érettségi vagy a diploma, vagy valami hasonló. Azért élünk, hogy tanuljunk, és azért inkarnálódunk (jövünk vissza) újra és újra, hogy a mesterei legyünk valaminek. De tényleg?

Ha valóban elhisszük,

hogy a létünk nem véges, vagy legalábbis nem úgy, ahogy a földi életünk, akkor ebből már következik, hogy a földi életünk csak egyfajta „virtuális” élet és valóságunk a „fentebbi” valóságunkból nézve olyan, mintha csak egy játék lenne egy Föld nevű számítógépes programban, ahol mi vagyunk a főszereplő karaktere, a saját „felsőbb énünk” pedig csak játszik velünk. Mi nem tudunk róla, sőt arról sem, hogy ez a „valóság” – élet – csak egy játékprogram, és az sem csoda, hogy küldetéstudattal rendelkezünk, hiszen ezeknek a játékoknak általában azért van egy elég világos játékmenete és célja, ráadásul különböző „szintekkel” (pályákkal) is rendelkeznek – mintha csak mindegyik egy-egy földi inkarnációnak felelne meg. A játékos – a „felsőbb énünk” – pedig ott ül a befoglaló valóságban, a „számítógépe” előtt, és játszik. Talán valóban a képességeit fejleszti a segítségünkkel ezekben a „játékokban”, de vajon amikor mi, földi emberként leülünk játszani valamilyen játékkal, akkor azt mi tanulási célból tesszük, vagy pedig csak szórakozásból, az unalom ellen? De léphetünk eggyel tovább is: ha ez úgyis csak egy „virtuális” valóság, mitől olyan biztos az, hogy a „felsőbb énünk” valójában nem egy ember a 22. századból, aki a régről maradt digitális anyagok és a történelem alapján újrakreált virtuális valóságokban él virtuális életeket? Miért ne élhetné a te életed egy ilyen jövőbeli ember? Még értelmet is kitalálhatunk hozzá az ő „szintjén”, például hogy azért csinálja, hogy megértse, hol csúszott félre az emberiség, és miért pusztult el a Földön a felszíni élet lehetősége, és miért kell neki emiatt már a föld alatt élnie?

Ez csak fikció.

Az egész világmindenség az. Hogyne lennének előző életeink, ha egyszer kitaláljuk őket? Ha hiszünk bennük? Logikus is, jól is hangzik, remek menekülőút a földi életünk valódi felelőssége alól, de akkor már miért gondolkozunk csakis lineáris időben? Miért csak a középkorban vagy a második világháborúban élhettünk „előző” életet, és egyáltalán, miért beszélünk róla múlt időben? Ha ez a földi valóság csak virtuális, akkor az idő is csak virtuális, és semmi sem mondja azt, hogy „odafent” is csak egymás után lehet játszani. Talán ez a „felsőbb énünk” tud egyszerre több játékkal is párhuzamosan játszani, amik más-más korokban játszódnak. Miért ne lehetne megosztott figyelme, és több „számítógépe” ehhez? És mi zárja ki, hogy akár ugyanabban a korban is legyen egyszerre két játékosa, akiket csak úgy „szórakozásból” egymáshoz vezet, hogy azok felismerjék egymást, mintha „ikerlángok” lennének? Vagy akár kettőnél is több játékosa, egyazon idősíkban, egyazon játékban, egyszerre? Innen már csak egy ugrás az is, hogy mégis mi zárja ki, hogy az összes létező játékossal (emberrel, sőt állattal) ő játsszon egyszerre, ráadásul a történelem összes korában és idejében? Hiszen az ok-okozat linearitása biztosan csak itt, a földi valóságunkban érvényes, de a tyúk vagy a tojás dilemma paradoxona rámutat, hogy egyáltalán nem csak ilyesfajta okozati lánc létezhet. Ráadásul a földi valóság „csak” virtuális, ezért nem sok értelmét látom a poláris nézőpontnak sem, vagyis ennek kiterjesztésének a miénket befoglaló valóságra. A fent és lent, kint és bent, ok és okozat az idő és a térérzékelés linearitása miatt a mi „dimenziónkban” talán működik, de amint innen „kitekintünk”, már nem feltétlenül igaz. Vagyis nem tudjuk.

Ezek csak „történetek”.

Mindegyik. Nem csak a földi életünk, az „előző” vagy akár párhuzamos életeink, de a „felsőbb énünk” játéka, és az azt befoglaló valóság is. Isten is csak egy „történet” a saját „fejében”, ahogy az egész világegyetemünk. Egyetlen egy dolog van, ami állandó minden dimenzióban.

Ezt pedig szeretetnek hívjuk. Ami nem más, mint az egység megtapasztalása.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)