Vannak vágyaid?

Például hogy több pénzed legyen, szebb legyél, esetleg okosabb, szerencsésebb, egészségesebb, és ehhez hasonlók? Biztos vannak. És ha bármelyik teljesülne, akkor elégedett lennél, vagy rövidesen átvenné a helyét egy másik vágyad utáni sóvárgás? És ha mondjuk az összes vágyad teljesülne, akkor mi történne? Lennének helyettük teljesen újak?

Ugye, hogy lennének?

Mert sosem elég, ami van, csak időlegesen. Hiába elégítjük ki a vágyainkat, azok mintha „újratermelődnének”, és ez a mókuskerék sosem akar véget érni. Az ego mindig éhes, és mindig tüzelnie kell bennünket arra, hogy a gumicsontot elénk lógatva dróton rángathasson minket. Mindig a múltban vagy a jövőben kell lennünk ahhoz, hogy ne vehessük észre még egy pillanatra sem a jelent, mert az az ő végét jelentené. A vég pedig elmúlás. Megsemmisülés.

A mélyponton jól látszik ez.

Amikor elérjük, egyfajta megsemmisülésen megyünk keresztül, és – látszólag – elveszítünk mindent. Pedig valójában nem veszítünk el semmit, ráadásul, bár talán úgy érezhetjük, hogy semmink sem maradt, a mélyponton valójában még nyerünk is valamit: méghozzá lehetőséget. Már a mélyponton rendelkezünk mindennel, hiszen elérhetővé válik mindennek a lehetősége, még ha csak kifejeződésmentesen is. Pontosan ez a „megsemmisülés” biztosít helyet a következő „új” dolognak. Mert valami új kezdete csakis valaminek a véget érésével indulhat meg. Ebből a pontból, vagyis az előző „halálából” aztán bármi megszülethet, és ez csakis rajtunk múlik.

A döntést, hogy merre indulunk el,

igazán csak itt, a mélyponton lehet meghozni. Az út ugyanis innen csakis egy irányban vezethet: felfelé. Mi döntjük el, hogy mi lesz a következő csúcspont, vagyis a „cél”, de ehhez meg kell hoznunk a döntést, majd tudatosítanunk kell ezt magunkban, és aztán ennek megfelelően „utazni” felfelé az áramlattal, hogy a „csúcsot” elérve valóban megkapjuk a mélypont lehetőségének kifejeződését. Ez csakis tőlünk függ.

Ezért fontos a mélypont.

Bármennyire fájdalmas is, a megújuláshoz le kell ereszkednünk a mélységek mélységéig, éppen úgy, ahogy az újjászületéshez is (teljesen) meg kell halnunk. Ha viszont tudatosítjuk a folyamatot magunkban, akkor könnyebben elfogadható a mélypont és a csúcspont kettősségének igazsága, és békére lelhetünk a folyamatban. A megtisztulás egy természetes folyamat, és bármennyire is azonosulunk közben a – valósnak tűnő – fájdalommal, és bármennyire is nehéz elengedni a „földi” dolgainkat, ez akkor is az élet természetes része. Az újjászületés törvénye. A mélypont a gyöngy a kagyló közepén.

Az viszont csakis rajtunk, vagyis a döntésünkön múlik, hogy akarjuk-e.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)