Az ember szereti különlegesnek hinni magát.

Én is. És nem csak magát, de az életét is, a körülményeit, és minden mást. Kell ez az érzés ahhoz, hogy túléljünk, mert enélkül, pusztán a tények és lehetőségek figyelembe vételével nem juthatnánk más következtetésre, mint hogy az élet nem több, mint túlélés és reprodukció. Némi értelmetlen fejlődéssel és visszafejlődéssel.

Itt ülök a munkahelyemen,

és egy régi számot hallgatok. Amikor megjelent ez az album, mindig ez szólt a fülemben, most viszont csak ülök, és bambulok magam elé, azon gondolkozva, hogy mi legyen a következő lépés. Tovább higgyek-e abban, hogy van valami cél, valami értelem, vagy pedig engedjem el végleg – ezt is. Ha arra hallgatok, amit a tükörképeim mondanak, akkor elengedek mindent, ha viszont arra a tűzre, ami még bennem lángol, akkor próbálom tovább keresni az értelmet ebben az egészben.

Vissza kell mennem oda,

ahol az egész elkezdődött. Amikor ezt az albumot rendszeresen hallgattam, még fiatal voltam – szinte gyerek. Mi romlott el? Mi ment félre? Akkoriban annyira fantasztikus volt minden. Előttem állt az egész élet, én pedig boldogan mosolyogva, mindenféle kötöttségek nélkül vártam, hogy mit tartogat a holnap. Terveim voltak, amiket talán néha keresztülhúztak a kötelező körök, de nem volt túl sok belőlük.

Aztán megkötöttem az első kompromisszumot.

Nem éreztem annak, de valamit csinálnom kellett, ezért elmentem dolgozni egy olyan helyre, ami jól fizetett, csak éppen nem éreztem magam túl jól ott. Szerencsére a „sors” hamar kimentett, és egy fél évre teljesen el is tüntetett a térképről. De amikor visszatértem, jobban szét voltam esve, mint valaha.

A mélypont után eldöntöttem,

hogy „normális” életet akarok élni. Felszámoltam sok korábbi kapcsolatomat, ami megakadályozott ebben, és makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy tovább akarok lépni. Kitartó voltam, még akkor is, amikor egyedül maradtam ebben. Nehéz volt, de egyben jó is, mert szabad voltam, és a sorsom, a felelősségem a saját kezembe került. Végre újra. Tudtam, mit akarok, és mindent meg is tettem érte. Bár nem minden történt teljesen úgy, ahogy azt megálmodtam, de a csalódás egy még jobb, még fontosabb boldogságot tartogatott számomra. Egy kapu érthetetlen módon történő bezárulása egy másik lehetőséget nyitott meg. Annak a folyamatnak nem én voltam az ura, de hagytam megtörténni, és utólag visszanézve ennek így volt értelme.

Új életem első néhány éve tökéletes volt.

Küzdelemmel és fájdalommal teli, de örömtől ragyogó, és őszinte. Dolgoztam, amennyit bírtam, és próbáltuk felépíteni az életünket. Évek teltek el, a lelki utam a háttérbe vándorolt, de közben felépült az az élet, amire mindenki büszke lenne. Karrier, pénz, és persze a legfontosabb: család, gyerekekkel.

Vagy 10 év telt el,

mire feleszméltem, hogy hiányzik valami. Nagyon hiányzik. Akkor következett be, amikor minden földi célomat elértem, amire egy ember vágyhat. Mindenem megvolt, csak egyvalami nem: én magam – az elveszett útközben. Olyan ember lettem a nagy akarásba való belefeledkezésben, amilyen nem akartam lenni. Nem a család, nem a körülmények, hanem a hivatás. Én, aki korábban novellákat írogattam, és mindennél jobban érdekelt a lelki út, már egy évtizede véget vetettem ennek az akkori döntésemmel, hogy „normális” legyek. Csak ültem ott, nézve azt a sok jót, ami körülvesz, de belül részben üres voltam. Nem találtam önmagam. Mintha elszalasztottam volna valamit.

A következő évek

ennek kereséséről szóltak. Nem adtam fel a munkám, sőt, kerestem egy még jobban fizetőt, ami még unalmasabb és még jobban eltompít, de a háttérben már elkezdtem azon dolgozni, hogy megvalósítsam önmagam – akármit is jelent ezt. Könyvet írtam, aztán egy újabbat, és amikor nem sikerült az áttörés, újraírtam, és kiadtam. Előre menekültem. Megpróbáltam mindent megtenni azért, hogy sikerüljön, de sorban jöttek a pofonok. Talán nem voltam elég hozzá, nem tudom. Pedig ezt szerettem volna, mert ezt élveztem, de minél több energiát fektettem bele, annál több pofon jött. Lehet, hogy nem volt itt az ideje. Környezetváltozás kellett.

Jött hát az új környezet,

az új munka, az új kihívások. Nem mondom, hogy alacsonyra tettem a lécet, de mégis megugrottam. Újra. Az első időszak nehéz volt, de tettekkel teli, aztán minden visszacsúszott ugyanoda a munkában: pénz és unalom, valódi kihívások nélkül. Most biztos azt mondják sokan, hogy ha ez nem tetszik, miért nem csinálok valami mást, de mondani nekem is könnyebb, mint csinálni, és én máshoz nem értek, ehhez viszont nagyon. Újrakezdeni a nulláról pedig teljesen értelmetlen. Csak akkor van értelme, ha végre igazán én vagyok.

De ez csak kifogás.

Boldog boldogtalan vagyok. Minden rendben van az életemben, de semmi sincs igazán rendben bennem. Mást szeretnék, de nem tudom mit, és úgy érzem magam, mintha meg lennének kötve a kezeim. Önkéntes száműzetésben élek a fejemben, miközben minden erőmmel próbálok kiszabadulni belőle. Talán azt mondanák erre, hogy depresszió, vagy valami még mélyebb dolog, de nem látom sötéten a jövőt. Csak sehogy sem látom. Egy szürke köd az, aminek a túlsó oldalán a csoda birodalma vagy a lassú elmúlás vár. Ha felemelem a fejem és körülnézek, néha a lehetőséget látom, néha viszont valaminek a végét.

Nem vagyok önmagam.

Amikor másfél évvel ezelőtt egy újabb „fellángolást” követően megint intenzívebben kezdtem foglalkozni a lelki úttal, és végül a könyvírás mellett döntöttem, akkor teljes mellszélességgel vetettem bele magam ebbe. Még egyszer, utoljára, de most már végleg. Minden szabadidőmet azzal töltöttem, hogy kutassak, gondolkozzak, megértsek, megérezzek, és kisajtoltam magamból a megoldást. Meg akartam érteni mindent, és addig nem voltam hajlandó feladni, amíg ez meg nem történik. Eredetileg csak egy vázlatnak indult a könyv, de ahogy haladtam előre az időben, úgy lett egyre világosabb, hogy majd akkor lesz kész, amikor úgy érzem. Miközben írtam a könyvet, egyúttal írtam a saját életem is, mert pontosan tudom, hogy azzal együtt én is átalakulok. Előre tudtam, hogy mi miért történik, és azt is, hogy mi fog történni azután.

Most is éppen az történik:

az utolsó felvonás – a nagy szembesülés. A végítélet, amire várok. Az óra ketyeg, én pedig sorra vetkőzöm le a ruhadarabokat, amíg végül teljesen mezítelenül álljak ott, magam előtt. Lassan eltűnnek a szerepeim, eltűnik a név is, és csak egyetlen dolog marad: az igazi én.

Nem tudom feladni,

mert nincs mit. Nem tudok összeomlani, mert már nincs hova. A csúcs vagy a mélység – csak nézőpont kérdése. Felemelkedni vagy lezuhanni éppen ugyanolyan, csak az irány ellentétes. Körbezártam az egóm, és megkaptam a választ mindenre. Nem tud már megingatni, és nem tud olyan kérdéseket feltenni, amivel zavarba hoz, vagy aminél nem vagyok meggyőződve arról, hogy nincs is szükség válaszokra. Bezártam az egót egy körtudatba, amiből nincs menekvés, csak önmaga illuzórikus voltának beismerésével. És várok. Várok, hogy eljusson a tudatáig, a tudatomig, hogy nincs tovább. Hogy meghaladtam azt, amiben létezem. Hogy bármit is akarok, az nem akarat, hanem csak az akarat illúziója. Elértem a mélypontot, és várom a következő hullámot, ami a magaslatokba repít – vagy végleg eltöröl. Teljesen mindegy, mert mind(en) egy.

Így nincs mit feladnom sem.

Ha nincs semmi, ha én sem vagyok több, mint a semmi egy arca, akkor akármilyen is vagyok vagy „leszek”, az pontosan olyan lesz, amilyennek lennie „kell”. Vagy amilyen lenni akar. Amivé kifejeződik. Nincs mitől félnem, mert megvan mindenem, és már csak magamat kell megtalálnom. Lehetek pozitív, vagy akar negatív is, de ezek is csak érzések, amik váltakoznak. Egyik nap minden rendben van, egy másikon pedig nincs. De mindkét érzést megélem, mert mindkét érzést meg kell élnem. Ha nem küzdök ellenük, akkor a negatív érzések is eltölthetnek boldogsággal. Még ha nem is felvillanyozó boldogsággal, de elfogadó boldogsággal.

Hát, itt tartok most.

Tudom, hogy mi következik, hiszen én terveztem el. Én döntöttem így. Várakozom a tranzitra, és közben azon merengek, hogy minden pontosan úgy történt, hogy most itt legyek, és ezeket a szavakat gépeljem le. Elmosolyodok a sorsszerűségen, aztán elszomorítanak a kihagyott lehetőségek. Felvillanyoz a történések vége, de lehangol a jelen szépségének őszintesége. De ezt is én tettem magammal, és akárhogy is alakult, biztosan volt oka. Vagy ha nem is volt, és egyszerűen „csak” megtörtént, az is jó. Mert igazából mindegy: ez úgyis csak egy „történet”. Volt már ilyen, és lesz is még.

Nehezen engedem el magam,

mert annyi szép dolog fűz hozzám, csakhogy közben tudom, hogy ezt kell tennem. Az egóm se küzd már: nincs mivel, és nincs is miért. Néha fellángol még egy-egy pillanatra, hátha sikerül kitörnie, vagy visszavennie a kontrollt, de ő is érzi már az elkerülhetetlen véget. A megváltoztathatatlan jövőt. A lét valódi szépségét. A soha véget nem érő körforgás nagyszerűségét. A csúcs mélységét. A színház tetőpontját – ami most van.

Nem futok több kört.

Ez volt az utolsó. A legutolsó. Erre teszem fel a teljes tétet, de nem azért, mert ezt akarom, hanem mert így döntöttem. Valahol véget kell érjen valami, hogy valami más elkezdődhessen, és az én életemben ez az a pont. Fejet hajtok a döntésem előtt, aztán végignézem annak következményeit.

Ez mind én vagyok.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)