A zajban néha nehéz meghallani a csendet.

Pedig ott van benne, mert a zaj a csendben születik, és a csendbe is tér vissza. Ha nem akarjuk hallani, akkor csak fogjuk be a fülünket. Tapasszuk be a szemünket. Zárjunk le mindent, ami érzékeli, és akkor csend lesz.

De nem lesz.

Akkor még ott a belső zaj, a gondolataink zaja. Azokat sokkal nehezebb elhallgattatni, mert ahhoz a belső érzékszerveinket kellene lekapcsolni. Azt meg nem lehet. Egyet viszont igen: lekapcsolni a zaj forrását. Ami bentről jön, de éppen az kelti a hullámait, amitől szabadulni akarunk. Az ego. Őt kell elhallgattatni, de ahhoz előbb magunkat kell megismerni, és megérteni. Aztán feldolgozni mindent, ami zajt kelt, és akkor csend lesz.

De nem lesz.

Akkor még mindig ott lesznek a mindenhonnan érkező foszlányok, amiket már nem lehet eltörölni. Azok a lelkünkből jönnek, de az elménk fogja fel őket. Kapcsoljuk le az elmét? Nem lehet, mert akkor nem érzékelünk semmit. Akkor mit tehetünk? Lekapcsoljuk ennek is a forrását? Akkor viszont nem létezünk. Akkor haljunk meg újra és újra, hogy mindig kiürítsük magunkat, aztán végre csend lesz?

De nem lesz.

A csend mindig ott van a zaj mögött, a zaj viszont a csend ütközése – hozzánk. Váljunk hát áramvonalassá, és engedjük át magunkon? Vagyis engedjük el a csendet is? De akkor mi marad? Az üresség talán a csend, vagy a zaj csend nélkül? Ha nincs csend, akkor végre csend lesz?

Nem lesz.

Csend sohasem lesz, amíg keressük. Csend akkor lesz, ha megtaláljuk. Magunkban.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)