A minap elszörnyedtem,

hogy emberek az interneten micsoda vitákba képesek belemenni, kiforgatni, kicsontozni egymás mondanivalóját, és fennen hirdetni önnön igazságukat. Nem azokról beszélek, akik tényként tálalják a saját véleményüket, és azt gondolják, hogy a nagybetűs írásmód alapból igazat ad nekik, hanem olyanokról, akiknél látszik és érződik, hogy megvan a magukhoz való eszük, a vita mégsem érvek mentén, hanem szétcincált mondatokkal, és a mondatok közé beszúrt lefitymáló kifejezésekkel zajlik.

Nem tudom, mikor lettem ennyire érzékeny erre,

mert bő egy évtizede még én is ezt csináltam, vagy legalábbis hittem a saját igazamban, természetesen mindenekfelett. Ma már ki tudok lépni ezekből a vitákból, ha érzem, hogy miről szólnak, illetve tudom egyfajta bevonódás nélkül, külső szemmel nézni az eseményeket, mintegy felülemelkedve rajtuk. Nem, nem gondolom egy percig sem, hogy jobb lennék másoknál, csak tudom függetleníteni magam a helyzettől. És azt sem mondom, hogy nem esek „vissza” néha, és nem vonódom bele önkéntelenül is egy ilyen vitákba, mert bizony a mai napig előfordul. Most csak azért éreztem kényszert a véleményem megírására, mert valamiért most először tudatosult bennem ennyire erősen, hogy mi is történik.

És nagyon szomorú ezt látni.

Nem beszélgetések, hanem anyázások folynak, és nem arról szól egy-egy vita, hogy mindkét fél, vagy a közönség épülésére szolgáljon, hanem arról, hogy az egyik fél mindenáron legyőzze a másikat. A kölcsönös tiszteletet természetesen felejtsük el. Az emberek véleménye nem számít, csak a rákontrázás, ha pedig végül mégis kiderülne, hogy „igaza” volt a letámadott illetőnek, a pocskondiázó fél addigra már rég messze van.

Mindenkinek igaza kell legyen.

Ahogy írtam már: mindenki beszél, de csak kevesen hallgatnak.

Fura, de kicsit olyan,

mintha ezek a vitában feltüzelt emberek valójában sírnának. Vagy még inkább, mintha a lelkük sírna. Szinte látni (érezni) az ego tündöklését a vita közben, mintegy mögöttük álló szörnyekként, de közben a lelkük mélyéből kétségbeesett segélykiáltás hallatszik. Szomorú kép. Ezt felismerve nagyon nem szeretnék ilyen lenni.

Egyet viszont tehetek.

Együttérzek velük. Megpróbálom a helyükbe képzelni magam, ami nem nehéz, hiszen ismerem az érzést. És szeretet küldök nekik. Esetleg tonglen gyakorlatot hajtok végre rajtuk. Ha már úgyis az adás-kapás a tükörvalóság alapja…

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)