Falat vontam magam köré.

Mindig kilógtam a sorból, és a gyerekkorom sem a tömérdek barátságról szólt. Az a néhány, aki volt, elárult vagy becsapott, és mindig is felszínesnek éreztem a kapcsolatok többségét. Később persze voltak barátaim, vannak igaziak is, de a fal addigra már állt és erős volt, így a bizalmam a többség (és magam) irányába finoman fogalmazva sem túl kimagasló.

A mai napig nem bízom igazán senkiben

a családomon és néhány baráton kívül. Nyitott vagyok, a többségnél talán nyitottabb is, de csak egy pontig engedem közel magamhoz az embereket. Azt látom, hogy idővel úgyis eltűnnek az életemből, mert az élet már csak ilyen. Annyi csalódás ért már – és most váltás! – mint bárkit. Sőt, lehet, hogy még annyi sem. Csak sajnálnám magam? Dehát én soknak élem meg őket, viszont ez meg egyértelműen hülyeség, hiszen ez nem több, csak tapasztalat. És lefogadom, hogy te is fájdalmasnak éled meg a csalódásaidat! És te is emelsz falat magad köré – nem igaz? Talán nem ekkorát, mint én, de a megbántott egóink aztán mégis ezen mögött a falak mögött élnek, így sosem tárulkozhatunk ki teljesen mások előtt.

Szeretnék – pontosabban az egóm – mentséget keresni erre,

de ez nyilvánvalóan rossz irány. Felesleges mentegetőzni amiatt, ami egyszerűen csak megtörténik, illetve egyenesen következik a személyiségünkből. A fal mögött kevesebb a pofon, de amúgy nem, ez sem igaz! A pofonok visszajelzések, vagyis a tapasztalás, ezáltal a fejlődés katalizátorai, és ha kívülről kevesebb pofont is kapunk a fal mögött létezve, belülről, saját magunknak attól még ugyanúgy kiosztjuk azokat. Mert végső soron úgyis csak „önmagunkban” létezünk. Azzal viszont, ha bezárkózunk, még a lehetőségektől is megfosztjuk magunkat. Nem nehéz együttéreznem azokkal, akiknek nehezen kezelhető fóbiáik vannak, mert nekik aztán igazán sok dologról kell lemondaniuk. És ha kicsit jobban belegondolok, én még szerencsés is vagyok, hiszen a továbblépéshez elég csak annyit felismernem, hogy felesleges falakat emelnem. Így pedig akár le is bonthatom őket!

És a megoldás sem tűnik bonyolultnak:

csak nyitni kell. Bízni, és a helyén kezelni minden kapott pofont, vagyis pontosan annak látni, amik: a tapasztalás eszközei. Sőt, ha eggyel fentebbről nézzük, még azt is felismerhetjük, hogy a pofonok az elvárásaink következményei. Csakis annak nincsenek ugyanis pofonjai, akinek elvárásai sincsenek. Így ő egyszerűen csak megéli a jelen pillanatok sokaságát – falak, elvárások és pofonok nélkül.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)