Álarcok mögött élünk.

Egy álarc otthonra a családhoz, egy másik a gyerekeink felé, egy harmadik a munkahelyünkre. Egy a szüleink felé, egy a barátaink felé, egy pedig a közönségnek, már ha éppenséggel nyilvánosan is „szerepelünk”. Gondos feleség, tökéletes apa, a jó munkaerő, az édes gyermek, jó haver, és az az igazán érdekes „valaki”.

Nem fáj? Nekem néha nagyon.

Pedig nem tudatosan csináljuk. Már gyerekkorunk óta próbálunk megfelelni valamilyen közösségnek, persze a legjobb tudásunk szerint, emellett pedig visszanyelni mindent, ami csak kicsit is rossz színben tüntet fel bennünket. Önmagunkat keressük az álarcokban, vagyis voltaképpen önmagunkat keressük másokban. Gyerekkorban még ordítunk, ha nem kapjuk meg, amit szeretnénk, felnőttkorban viszont már csak nyelünk egyet, majd még egyet, és viselkedünk. Ne mondd, hogy te nem, mert úgysem hiszem el.

Már egészen fiatalon,

az iskolába kerüléssel kialakítunk egy, a személyiségünkhöz passzoló szerepet, majd amint átlépjük az iskola kapuját, magunkra is húzzuk. „Anya, ne kísérj be” – hangzik el a szánkból, és aztán átváltozunk egy menő csajjá vagy pasivá, aki az osztály középpontja, miközben otthon lehet, hogy semmibe vesznek minket. Kompenzálunk. Keressük az egyensúlyt a belső vágy és a külső, magunk által ránk erőltetett kép között, csakis azért, hogy boldogok legyünk. Pedig csak elkeseredettségünkben alkalmazkodunk. Mert ha önmagunk lennénk, az fájna. Bántanának érte. Téged is, akármit is gondolsz. Nincs tökéletes ember – mégis arra törekszünk.

A közösségi média pedig még inkább felturbózza ezt.

Kínlódva makulátlanra csiszolt pillanatokat osztunk meg, és vágyunk az elismerésre. A magunkról bemutatott kép még annál is torzabb, mint amilyenek a hétköznapjainkban vagyunk, mert az internet lehetőséget ad arra, hogy még csillogóbb, még pompásabb álarcban díszelegjünk. Mindenki kedvében akarunk járni, mert úgy éhezzük az elismerést, mint egy korty vizet a sivatagban. Hamis kép, de ne hazudj magadnak, mert te is erre vágysz. Ha most épp nem is, volt már, és lesz is még mélypontod, amikor felteszed a kérdést magadnak: „Miért csinálom?”

A sok álarc pedig visszaüt.

A színész legalább pénzt és elismerést kap a tudatosan eljátszott szerepekért, a többségünk viszont pusztán a negatív visszacsatolások minimalizálása érdekében, esetleg belső, tudattalan segélykiáltásként játssza azokat. Keserves próbálkozások, hogy önmagunknak bizonyítsuk, hogy a hétköznapi és unalmas életünk ellenére vagyunk „valakik”, és hogy a saját lustaságunk és félelmeink alkotta szürke valóságunkat egy kicsit csillogóbbá tegyük – legalább az álarcban.

De elveszünk bennük.

Az álarcok sokasága, a pozitív visszacsatolás mardosó éhsége még akkor is maga alá gyűr, ha közben fennhangon hirdetjük, hogy ez minket nem is érdekel. Hát dehogynem! Hazudhatsz mindenkinek, beleértve magadat is, de egy ponton eljön a szembesülés, és rá kell jönnöd, hogy bizony valóban szürke vagy, és pontosan annyit érsz, mint bármelyik embertársad – vagyontól, külsőtől, észtől, bármitől függetlenül.

Egyedül vagy, de mégsem.

Azért nem, mert nem az álarc vagy, hanem az, aki felveszi azt. Az álarc mögött mindenki tökéletesen ugyanolyan: az ember, aki szeretetre és elismerésre vágyik. Mindegy, hogyan fejezi ezt ki. Nézz a tükörbe egy magányos órán, és lásd a gyengeségeidet, de ne nagyítsd túl őket – lásd mellettük az erősségeid is! Az életed útja még tart, és akár újabb álarcot készítesz magadnak, akár kiállsz a közönség elé álarc nélkül, egyvalami biztosan nem fog változni: az álarcot tartó ember bizonytalansága. Te. Aki éppoly értékes és éppoly értéktelen, mint bárki más. Ugyanonnan jössz, és ugyanoda távozol, a kérdés csak az, hogy a köztes úton mennyire fogadod el önmagad. Mert mindenki a saját valóságát éli, a saját történetét színezi, és ez egyedül csakis tőle függ. Nem a hamis álarctól, és nem is mások arra adott reakcióitól.

Vagyis ha félsz, félj jobban, amíg csak már nem félsz tovább. Az út vége úgyis adott, minek félnéd végig hát?

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)