Az élet küzdelem, fájdalom, félelem.

Pedig nem az, csak ritkán tekintünk rá egységes egészként. Megragadunk a hétköznapok szintjén, még akkor is, amikor valójában lenne időnk és energiánk kicsit nagyobb távlatból is megfigyelni, hogy mi történik velünk. Ehelyett leülünk a tévé vagy a közösségi média elé, és elgörgetjük az értékes időnket – ahelyett, hogy megélnénk azt.

Hová tűnt a tegnap?

Hogy lehetnek ekkorák a gyerekek? A minap még a haverokkal buliztunk, ma pedig már csak a holnapi tennivalóim listája zakatol a fejemben. Félek, hogy ne temessen maga alá az élet, miközben én magam élem azt. Hát nem hülyeség ez? Hova tűnt a tavalyi nyár, és miért csak egy kellemes emlék lett a nyaralásból? Hová tűnt a gyerekkorom, ami annyi élénk és boldog pillanatból állt? Hová tűntek a szeretteim, a barátaim? Hol az idő? Hová szalad?

Elveszett a meg nem élt pillanatokban.

Az elpazarolt lehetőségekben. A zakatoló gondolatok között. A rohanó világunk zajában. A képernyőre tapasztott gondolatainkban. Elrepül, és amikor újra feleszmélünk, már csak bánhatjuk az elvesztegetett pillanatokat. Tovatűntek.

Mert életünk nagy részét víz alatt töltjük.

Csak ritkán vannak tiszta pillanataink. Odalent pedig minden hang tompa és elnyomott, és a látásunk is homályos. Azokban az áldott pillanatokban viszont, amikor felbukkanunk a felszínre, és meglátjuk a napot, egyből a tüdőnkbe tolul a friss, éltető levegő, és egy pillanatra tisztán látunk. Újra látjuk a célt, és az idő is kristálytisztává válik. Nem rohan, még csak nem is telik, csak áll, és kedvesen, de kijózanítóan végigsimogat. Egy pillanatra emlékezetünkbe ötlik a legutóbbi felbukkanásunk, de egyúttal az azóta víz alatt töltött időszak elpazarolt hasztalansága is.

Aztán újra alámerülünk.

Nem akarunk, küzdünk ellene, és talán pillanatokig a felszínen is tudunk még maradni, de aztán valaki megszólít, valami megcsippan, és máris húz a következő gondolat, és folytatjuk utunkat vissza a víz alá. Amíg még nem merültünk túl mélyre, fogadkozunk, hogy csak most, és csak egy kicsit, de nem vagyunk mások, mint valami rossz függő. A hétköznapok valóságának zaja úgy szippant be minket ellenállás nélkül, mintha nem is rendelkeznénk saját akarattal. Az oxigén fogy, elkábulunk, a pillanatok elrohannak mellettünk, az idő pedig a nappalok és éjszakák változásának monoton ritmusává degradálódik.

De csak amíg újra fel nem bukkanunk!

És ez van éppen most, ebben a pillanatban. Most fent vagy, és közlöm, hogy nem kötelező a víz felszínén úszkálni! Bár a víz alatt elfeledkezünk róla, de szárnyaink is vannak ám, és akár ki is tárhatjuk őket, hogy néhány szárnycsapás után a levegőbe emelkedjünk. Felszállhatunk az égbe, hogy az egész óceánt egyben lássuk, benne a saját elfecsérelt időnkkel. A teljes képet. Az életünket, önmagában. Az elfeledett céljainkat, a meg nem élt vágyainkat, és azt a rengeteg szeretetet, amit ki akartunk mondani, de a víz alatt senki nem hallotta meg.

Repülj hát!

Szárnyalj, mert minden pillanattal, amit a víz felett töltesz, megállítod az időt, és valóban megéled azt. Ha egyben látod az egész életed, talán megérted, hogy miért vagy itt, és mit veszíthetsz azzal, ha közben fejben mégis egészen máshol jársz: a víz alatt. Próbálj úgy élni, hogy életed legutolsó pillanata csak egy mosoly és egy mély sóhaj legyen.

Az időd még megvan hozzá.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)