Miért az a sok kérdés benned?

Mi végre? Miért gondolod, hogy majd egyszer választ is kapsz rájuk? Mi tart vissza a kérdések megvizsgálásától és értelmezésétől, ha nem a saját félelmeid? Miért nem tudsz őszinte lenni magaddal? Miért kell áltatnod magad, hogy más vagy, mint ami?

Mitől félsz?

Felesleges bármitől is félned, gyermekem. Mi nem harapunk, még akkor sem, ha nem láttok bennünket. Itt vagyunk a vékony, láthatatlan fal túloldalán, és lágyan végigsimítjuk az arcotokat, miközben bennetek könnyekkel keveredett gondolatok dúlnak, és úgy néztek át rajtunk, mintha soha nem is léteztünk volna.

Zakatoltok.

Féltek, kapkodtok, és mindent jól akartok csinálni. Nem félni, nem fájni, csak szeretni. Csak még erre sem szakítotok időt. Vannak, akik legalább néha őszintén felsóhajtanak, de a többség csak megy előre, vakon, a következő, aztán az azután következő feladatra koncentrálva. Révetegen bámultok a jövőbe, a jelen pedig elillan mellettetek.

Mi a jelenben élünk.

Ott tudsz kapcsolatba lépni velünk. Onnan sugárzunk ki az idő minden pontjára, és csak akkor tudtok elérni, ha ezen a csomóponton kerestek. Nem, nem a gondolataitokban. Nem a szívetekben, nem az érzésekben, még csak nem is a könyvekben. A jelenben létezünk, az örök jelenben, és párhuzamosan a ti valóságotokkal. Mi ti vagyunk, csak nem a tükörben, ahogy ti mindent láttok, hanem a tükör előtt. Minket nincs, ami eltorzítson, és nincs, amitől félünk.

Mi nem csak a tükröt látjuk.

Nem csak azt, ami benne van, hanem azt is, ami a tükrökön túl terül el. Az „igazi” valóságban. A mi valóságunkban. A ti valóságotokat befoglaló valóságban. Talán vannak ezen túl is valóságok, de oda már ti nem juttok el a tükrön keresztül, ezért értelmetlen még érinteni is őket.

A mi valóságunk viszont itt van.

Az orrod előtt. Közvetlenül a szemeid előtt. De szemmel láthatatlan. Hittel átléphetetlen. A szíveddel megnyithatatlan. Az egyetlen kulcs a jelen. A belső csend, amiből felbukkan az átjáró, amin átpillanthatsz, de át nem jöhetsz. Talán csak meghallod a hangunkat egy érzés vagy véletlen történés formájában, de megérinteni nem tudsz minket – és mi sem téged. Folyamatosan vigyázunk rátok, irányítjuk az életeteket, de a végső döntéseket mégis ti hozzátok meg. Akármilyen butaságok is azok.

És van belőlük bőven.

A félelem, a fájdalom, a magány döntései. Kétségbeesett kapálózások, miközben sokatok leghőbb vágya, hogy csak egyetlen egyszer érezhesse, ahogy végigsimítjuk az arcát. Pedig mindennap megtesszük ezt, százezerszer.

Csak egyszer kellene éreznetek. Csak egyszer. És onnantól örökre kinyílna a szívetek.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)