Ma van hátralévő életed első napja.

Egy értékes nap, ami nagy valószínűséggel ugyanazzal fog telni, mint a pénteki napjaid általában. Amire ezt elolvasod, már este van, és megkezdődött a hétvége. Azon gondolkozol, hogy végre eljött ez is, és lazíthatsz kicsit. Egy rövid időre kiszakadhatsz a munkás-zajos hétköznapjaidból, valamivel több pihenéssel, kevesebb stresszel, hogy aztán felkészülj a következő hétre.

Taposómalom. Mókuskerék.

Már a szavak kimondása is görcsbe rándítja az ember gyomrát, nem beszélve a mindig jelen lévő, állandó félelmekről és fájdalmakról. Folyamatos aggódás a jövő miatt, a jelen teljes mértékű figyelmen kívül hagyása mellett. Az élet rohan, a fékkar rég letört, a kormány valaki más kezében – nem sok ráhatásod van az életedre…

Sodródás.

Azon néha alkalmak egyike, amikor megáll a rohanás, éppen a hétvége. De akkor is csak pillanatokra. A hosszabb ünnepek, szabadságok adnak egyfajta fellélegzést, de mire már elkezdenéd a valódi életed élni, a valódi énedként létezni, máris vissza a mókuskerékbe, és minden folytatódik tovább. Zakatolás, megállás nélkül.

Mikor elég?

Ha néha meg is ébredsz, és elhatározod, hogy ennek most vége, esetleg még munkahelyet is váltasz, talán életmódot is, a mókuskerék mégis ott fog állni mögötted, és kierőszakolja belőled, hogy visszamássz. Ha nem a munka ránt be, akkor az egészség hiánya, a családtagok, személyes problémák. Félelem. Muszájból. Anélkül talán élet sincs az emberek földjén.

Mély levegő.

Állj meg egy pillanatra, és lassan, mélyeket lélegezz. Ahogy olvasod a szavaim, úgy vedd az éltető levegőt, és ne is csinálj semmi mást, csak hagyd, hogy feltörjön belőled az igazságtalanság érzése, hogy te nem ezért születtél. Te nem is ez akartál lenni. Nem is így gondoltad. Nem hitted, hogy az életed 90 százaléka elpazarolt idő lesz. Aggódás, reménykedés, és egy nagy adag félelem. Mindez azért, hogy eljuss az életed végéig. Ki találta ki ezt, és ki egyezett be?

Miért egyeztél bele?

Tudtad egyáltalán, mire vállalkoztál? Mielőtt megszülettél, biztosan tudatában voltál a leendő életed folyamának, csakhogy elfelejtetted. Most úgy érzed, hogy az utad járod? Úgy érzed, hogy a megfelelő leckéket tanulod? Miért érzed úgy, hogy a díszlet fontosabb, mint a darab mondanivalója számodra? Miért gabalyodtál bele a színpadba? Hogyan csavarhatott így az ujja köré a történések sorozata?

Hol érsz véget te?

És hol kezdődik a díszlet? Mi a történeted? Mi a mondanivalója az életednek? Miért vagy itt? És ha már itt vagy: miért nem élsz? Csodálatosan élethűen alakítod önmagad az élet színpadán, de mikor feledkeztél meg arról, hogy a színész mögött ott van az ember is? Miért temetted őt el olyan mélyre magadban? Miért kell egy hétvégének, egy hosszú szabadságnak eljönnie ahhoz, hogy csak egy pillanatra észrevedd, hogy nem csak húsból, csontból, vérből és vízből állsz, hanem valami többől, valami kézzel nem foghatóból is?

Felejtsd el egy pillanatra a színpadot, és nézz a saját szemedbe. A valódi szemeiddel. És emlékezz!

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)