Egymás torkának is ugorhatnánk, de minek.

Korábbi, „Legyen világosság!” című cikkem érdekes hullámokat vert, de azért nagyon remélem, hogy mindenki a helyén kezelte. Szeretnék néhány gondolatot hozzáfűzni.

Amikor a fenti cikk alapjául szolgáló regényemet

8 évvel ezelőtt megírtam, akkor azt összeesküvés-elméletekre, spirituális tanításokra, illetve a saját megérzéseimre alapoztam. Sok logikai ellentmondást kellett feloldanom, hogy összeálljon a kép, de a regény ettől még fikció. A történettel való azonosuláshoz persze valamilyen szinten hinnem kellett benne, de nem találkoztam földönkívüliekkel, nem utaztam vissza Lemuriába, és sosem jártam Agarthában. Egyszerűen nyitott vagyok, a valóságot pedig nem merev tényekként, hanem valószínűségekként szemlélem, így nem tudom kizárni a történet igazságát sem. Ezért is nevezem történetnek.

Nem zavar, ha valaki ebben hisz.

Nyilván vannak nagyon blőd elméletek is, de a háttérből irányító hatalom sokkal kevésbé meredek gondolat, mint azt sokan gondolnák. Az egész világunk a családtól, a barátoktól kezdve hierarchikus felépítésű egészen az államok berendezkedéséig, így nehéz azt állítani, hogy az államok felett csak a véletlen irányít. Főleg, hogy a történelem különböző időszakaiban egyértelműen azonosítható volt az uralkodók vagy éppen az egyház nyílt hatalomgyakorlása. Napjaink háttérhatalma pedig talán szimplán maga a pénz, de végső soron lehet a katonai-ipari komplexum, földönkívüliek egy csoportja, vagy akár a véletlen is. Teljesen mindegy, mit hiszünk.

A dolog jelentőségét kell a helyén kezelni.

Vagy, a másik nézőpontból nézve: a hatalom elleni „küzdelmet” hatékonyabbá tenni. Ahogy telik ugyanis az emberiség ideje a közösségi médiában, úgy zárkózik be szépen mindenki a saját véleménybuborékába, és aki nem osztja az ő elveit, azt kizárja. Innentől minden, ami eljut hozzád, csak megerősít a hitedben, és egyre nagyobbra „fújja” a buborékod. Jó regény-alap lenne ez a „történet” is, ahol a „háttérhatalom” a közösségi médián keresztül egymásnak ugrasztja az embereket, ami végül egy hatalmas polgárháborúba torkollik. Az oszd meg és uralkodj elve ugyanis mindig működik, csak most éppenséggel barátok és szomszédok állnak egymással szemben országok helyett, ami komolyan veszélyezteti a társadalmi alapokat. Vajon tényleg ez az emberek érdeke?

Az ilyen történetek azért hatnak, mert érdekesek.

Kitöltik az unalmas perceket, csakhogy az ezen való agyalás nem több, mint álmodozás. Ha viszont valamin fantáziálsz, akkor nem a valóságot tapasztalod meg, hanem a fantáziád. Vagyis, ha kellően hiszel a történetben, akkor a fantáziád válik a valóságoddá. Ezzel pedig máris egy éppen olyan buborékba kerültél, mint a születésed utáni „igazi” valóság buboréka – de ennyire mélyre most nem fogunk lemenni.

Az angyalok, háttérhatalom, földönkívüliek, titkos tanok,

és a többi „elmélet” a spirituális fejlődés egy állomása, de messze nem a végállomása. Az ember először mindig magán kívül keresi a válaszokat, majd aztán a következő lépcsőben befelé fordul, de az átmeneti időszakban még folyamatosan próbálja a kinti válaszokat a bentiekkel összeegyeztetni. Aztán végül eljut oda, hogy valami többnek is léteznie kell, mert az élet nem lehet csak egy születéssel kezdődő vak utazás, aminek aztán a halál örökre véget vet. Kell, hogy legyen valami értelme, különben miért az a sok szenvedés?

Ezzel el is jutottunk a valódi kérdéshez:

mi elől menekülsz? Mi olyan rossz az életedben és annyira elviselhetetlen a „rendes” valóságban, hogy szükséged van mellé egy fantázia-valóságra? Honnan indult ez az egész? Nem úgy alakult a felnőtté válás, ahogy szeretted volna? Bántottak? Átvertek? Vagy csak egy belső kényszer hajt, hogy megtudd, hogy ki vagy? Vegyél csak egy mély levegőt, és nézz a mélyére: mi az igazi kérdésed?

Én tudom.

A sok fájdalom, átverés, elégedetlenség, félelem mögött ugyanaz áll: az elszakítottság okozta küzdelem önmagaddal. Az, hogy többnek, pontosabban másnak gondoltad magad, mint amit a valóságban ki tudtál hozni magából – és ez elkeserít. Egyedül vagy, annak ellenére, hogy vannak szeretteid és barátaid, csakhogy ők nem az „igazi” éned látják, hanem csak azt, akit még ki mersz mutatni magadból a sok pofon után. Ez a tehetetlen csalódottság emeli fel az ujjad, és mutat rá másokra, és hibáztatja őket a saját életedért – legyen az a háttérhatalom, Isten, vagy bárki más. Pedig nem is ők, nem is ezek a mások veszélyeztetik a világképed, hanem éppenséggel az, amit te gondolsz róluk. Nem ők támadnak téged, hanem te támadod saját magadat, az ő nevükben – és ez az egész csak a fejedben zajlik. Egyszerűen képtelen vagy szembenézni azzal, hogy csakis te vagy a saját életed oka. A megoldás viszont annyira egyszerű, hogy felsírsz, ha mélyen belül tényleg megérted: önmagad elfogadásának hívják.

Mindegy, hogy ki és milyen vagy.

Akár szép, akár jó, akár ronda, akár nyomorult, ebben az életedben ez vagy te, és ha nem viseled büszkén önmagad, akkor nem is önmagad vagy, csak egy gyáva másolata annak, akinek születéskor indultál. Félelemből élsz és árnyékokkal küzdesz ahelyett, hogy kiállnál és megmutatnád, ki is vagy te. De egyben biztos lehetsz: ha csak egyszer átéled azt, hogy milyen önmagad valódi elfogadása, többé már nem akarsz majd senkivel sem küzdeni, mert rájössz, hogy mindenki pontosan ugyanazokkal a démonokkal harcol. Akkor már inkább segíteni akarsz nekik ahelyett, hogy a félelmeid miatt beléjük rúgnál. Pont így, ahogy én most neked.

Nos, ki vagy te? És mennyiben számít ezután mások véleménye rólad? Ha erre rájössz, máris felelősséget vállaltál a valóságodért.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)