Itt vagy te.

A képernyőt bámulod és a soraimat olvasod, pedig zajlik körülötted az élet. Átsuhannak az agyadon különböző gondolatok, és már görgetnél tovább, de valami mégsem hagyja, hogy megtedd. Vajon mit akar mondani ez a hülye?

Ő maga se tudja.

Csak dolgozik benne valami erő, ami nem akarja hagyni, hogy hátradőljön, és élvezze a hétköznapi valóság kényelmét. Tenni akar. Adni akar. Ő sem tudja, hogy miért, de ez a nyugtalanság úgy erősödik benne, ahogy hanyagolja ezen teendőit. Feladata van, de nem tudja, hogy micsoda. Mégis csinálja. Magasztos lenne azt mondani, hogy mindenkiért, de az nem lenne elég hatékony hajtóerő.

Magáért csinálja.

Mindenki más csak járulékos nyereség. Azért csinálja, hogy adjon. Mert dolgozik benne a mozgatórugó, ami a nap minden percében, amikor elfelejti, hogy miért jött, emlékezteti rá. Ködös emlékek ezek, inkább csak megérzések, de ott dolgozik belül, és nem hagy nyugodalmat. Nem akarja engedni a lazítást, és azt sem, hogy elpilledjen.

Pedig elhiheted, kapja a pofonokat rendesen.

Bármennyire is próbálkozik, folyamatosan falakba ütközik, és ennek nagy része annak köszönhető, hogy az emberek elvarázsolódtak. Ahogy ő is sokszor. A hétköznapi valóság „zaja” babonázza meg őket, ami annyira édes zene az ego füleinek, hogy mindenki inkább azt akarja hallani, és nem a belső hangot. Nem a belső késztetést. Nem a hajtóerőt. Csak a zajt.

A csend hangja azonban szebb.

Egy igazi harmónia. Tudom, hogy nem érdekel, mert az elme mindent elnyom, és még mindig keresed az értelmet ebben az írásban, de ez nem az értelmedhez szól. Ez a benned élő valakit, a lelket szólítja meg, és őt készteti mosolyra. Megébreszti, és ha már elég erősen mosolyog, a fénye átszűrődik rajtad, és talán egy pillanatra te is elveszíted az önkontrollt, és elmosolyodsz. Tudom, hogy tudni akarsz mindent, de a tudásod abban a pillanatban elértéktelenedik, amint felébred a lelked. Ezt a tudást, amit a szavaktól megkaphatsz, már rég tudtad, és még annál is sokkal többet. A farkát kergető kutyaként pörögnek életed percei, de amit megeszel, újra és újra ki is jön belőled – hogy aztán újra megedd.

Ismerd fel, hogy nem is vagy éhes.

Légy most itt velem erre az 1 percre, és hagyd, hogy a lelked átmosolyogjon az elméd testén. Ha ez megtörténik, akkor elértünk oda, ahonnan elindultunk, és az utazás végre megkezdődhet.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)