Tévedtem.

Sokáig azt hittem, hogy a tudás az üdvözülés igazi útja, de miután megírtam A tükörbe néző valóság című könyvem, rá kellett jönnöm, hogy kizárólag tudással nem lehet megcsinálni. Huszonévnyi spirituális utazás és könyvek százai után, egy gondolkodásban megállíthatatlan agy és a szűnni nem akaró tudásvágy hatására döntöttem úgy, hogy rendszerezem a gondolataimat. Bár először csak magamnak akartam ezt megtenni, de az kevés volt ahhoz, hogy igazán komolyan vegyem, így egy könyvet írtam belőle. Csak hogy én megértsem.

De az elme kevés a megértéshez.

Helyesebben: önmagában kevés. Az egós elme nem tud kitörni a magának épített valóságból pusztán az akarata segítségével. Persze már értem, hogy miért én teremtem meg a saját valóságomat, és hogy a valóságom valójában önmagam tükörképe, de hiába értettem meg az alapokat, az elme működését, és a valóság megteremtésének mikéntjét, még ez sem volt elég. Láttam már a Mindenség gépezetét működés közben, de hosszabb ideig „úgy maradni” mégsem sikerült. Amikor végeztem a könyvvel, ugyan hetekig olyan állapotban lebegtem, ahol „nincs több kérdésem”, a világom mégsem változott meg tőle – csak a hozzáállásom.

Hogy magamnak teremtettem-e a kalitkát?

Lehet. Egy biztos: a valóság szövetét nem tudom akarattal széttépni. Már kezdem érteni a mestereket, akik nagyon messzire merészkedtek az úton, és most már azt is képes vagyok ésszel összerakni, hogy mik lehetnek az utolsó lépések. De az csak elmélet. Ha valaki valaha megtapasztalt már olyan tudatállapotot, amiben bármi „logikus” lehet, és ezt a saját bőrén érezte is, az tudja, hogy az egész csak egy illúzió. Egy önmagát igazoló rendszer, amiben bármi „igazság” lehet, és csak az egyén szellemi kapacitásán és befogadóképességén múlik, hogy mit tekint annak. Vannak, akiknek az egyházi tanok képviselik „Az” igazságot, másoknak a tudomány, megint másoknak pedig egyenes és görbe vonalak egy rajzlapon. Mert csakis az elmétől függ, hogy ezeket a tapasztalatokat hogyan rögzíti a saját gondolat-világában, vagyis hogy mit fogad el „igazságnak”.

A valóságot is ugyanígy elfogadjuk.

Túl „sok”, túlságosan megváltoztathatatlan, és az összes érzékszervünkön keresztül áramlik belénk a nap minden egyes percében, mi pedig alig győzzük kapkodni a fejünket. Mi mást lehet tenni, mint elfogadni annak, ami, és megtalálni benne a helyünket? Majd persze kizárni mindent, ami ellentmond ennek, és veszélyezteti a kellemesen langyos, unalmas életünket. Küzdelem persze van, de egyszerűbb és kényelmesebb kifelé félni, mint befelé élni. Teljesen érthető és elfogadható, hogy a kézzel megfogható, szemmel látható és füllel hallható dolgok valóságosabbak, mint holmi elméletek, utóbbiakat ugyanis még csak bizonyítani sem lehet, mivel önmagukat írják le.

Szóval lehet ellenállni.

Lehet kutatni és kitörni akarni, és valóban van kijárat, de nem az elmén keresztül. Sokszor próbálkoztam vele, de most már valami mással próbálkozom: azzal, amit itt, vagy a többi írásomban olvasol. Mert ezek mind önmagam felébresztéséről szólnak. Arról, hogy újra és újra emlékeztessenek rá, hogy amit a kezemben tartok, de még maga a kezem is csak a világ-illúzió része, és az „igazság” a szemnek láthatatlan. Ez az én utam. Az én kalitkám, amiben bezárult a kör, és most itt várok valami átmeneti állapotban egy olyan vonatra, ami talán nem is érkezik, de ha mégis, akkor is csak talán visz tovább, vagy az is lehet, hogy még azelőtt elunom a várakozást, és inkább futok még egy kört.

Ezért fontos a döntés.

A spirituális utat igenis komolyan kell venni, és az út nehéz. Kevés az, hogy elolvasol egy idézetet naponta, a „külső” tudás pedig hiába érdekesebb, az inkább csak a figyelem elterelését szolgálja. Ezért légy fegyelmezett, és vedd komolyan az utat! Csak így működik. Még így is lassú és fárasztó haladás lesz, és sokszor legszívesebben letépnéd a bőröd és kiordítanád magadból az egód, de ha a cél lebeg a szemed előtt, akkor legalább tudod, hogy részedről mindent megteszel azért, hogy idő előtt meghalhass. Persze nem te, csak az egód. Hogy aztán átadhassa a benned elfoglalt helyét valami többnek és nagyobbnak. Az információ mindenesetre rendelkezésre áll, ha esetleg újra akarnád huzalozni a gondolkodásod, de készülj fel rá, hogy ez önmagában még kevés lesz. Ahogy az akarat is. A végletekig tartó, örök elhatározás szintén. És a tudás nemtudása is. Bármi, amit ki tudsz találni, kevés. Ha csak egy hajszállal is, de kevés.

Csak a teljes megadás segít.

Felülni a sárkány hátára, és hagyni, hogy vigyen, ahova akar. Amikor akar. Ő tudja egyedül a kiutat a kalitkából, mert egyedül ő képes rá, hogy a befoglaló valóság álmába ringasson, ahol megálmodhatod, hogy a kalitka nem is létezik. Csak álmodtad.

Álmodd azt, hogy felébredsz, majd ébredj arra, hogy álmodsz.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)