Érezted már úgy, hogy nem vagy idevaló?

Hogy máshonnan jöttél, és ez a világ túl rideg neked? Hogy kívülálló vagy? Amikor sétálsz az utcán, látod az arcokat, de mintha idegenek lennének. Amikor örülnöd kéne, mosolyogsz kifelé, de nem is érted, miről beszélnek. Fáj, ha bántanak valaki olyat, aki ártatlan, és nem értik meg azt, aki gyenge. Az erőszak egy hülyeség. Szoktad érezni, hogy nem is vagy olyan gyámoltalan, mint amilyennek mások látnak?

Félsz?

Ugye, hogy nem? Kit érdekel a félelem, és a sok hülyeség, amikor olyan nagy és csodálatos a világ – csak nem ebben a szűk kalitkában. Ebben a lassú időben. Ebben a fájdalmasan vánszorgó, unalmasan szürke valóságban? Mások azt mondják, biztos depressziós vagy, hiszen a világ gyönyörű, és valóban az, csak befelé sokkal-sokkal mélyebb, mintha akár az űrbe utaznál ki.

Élet és halál.

Öröm és félelem. Pedig teljesen értelmetlen. A halál az élet természetes része, aztán jön az újjászületés, és ez csak akkor ér véget, ha te is akarod. Elvágyakozol haza, egy másik galaxisba, hiányolod a feltétel nélküli szeretetet, és szenvedsz a földi valóság kötelékeitől. Megdobban a szíved, amikor egy gyönyörű felhőt látsz, vagy úgy néz rád egy kisgyerek, mintha tudná, honnan jöttél. Vagy amikor nagy ritkán találkozol valakivel, aki hozzád hasonló, és két mozdulatból megértitek egymást. Olyan, mint otthon.

De hol az otthon?

Nézed az eget, és a csillagokban keresed, de néha álmodban látogat meg, és olyankor mosolyogva ébredsz, szeretettel telt szívvel, és egész nap csak ragyogsz. Vagy utazol a metrón, és szándékosan szeretsz mindenkit – már szinte kényelmetlenül érzik magukat. Nem értik. Érzik, de nem tudják, hogy mit, és néha még meg is ijednek tőle. Haraggal válaszolnak, de te megmaradsz az őszinte mosoly állapotában, és feloldod a félelmüket benne. Mégis megijednek, és inkább elmenekülnek. Nem tudják, hova tegyenek.

Felsóhajtasz, egyedül.

Várod, hogy végre egyszer igazolja valami, hogy nem vagy kívülálló. Keresed másokban, ami benned van, és amit már gyerekként is kerestél, de ez a fény nem olyan, mint a többség fénye. Sokszor elhatároztad már, hogy hagyod inkább kihunyni, és „normális” leszel, de nem megy. Mert nem vagy az. Néha, azokban a pillanatokban megtelsz, és olyankor megnyugszol, mert érzed azokat, akik hiányoznak. Köréd gyűlnek, megölelnek a láthatatlan kezeikkel, és megsimogatnak a végtelen szívükkel. Már nem vagy egyedül. Átvészeled, amíg felébredsz. Aztán pedig elhozod ide az otthonod.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)