Hittem a történetben.

Tényleg sokáig. Hittem a valóságban, és persze faltam az elméleteket, mint valami százezer órás „Ősi idegenek” maratont. Annyira elvarázsoltak az internet hátsó szegleteiből származó „bizonyítékok” és összefüggések, hogy fel sem akartam ébredni. De már nem megy. Nem tudom komolyan venni őket. Túl sok, és mind csak az elmének szól.

Ami pedig az elmének szól, az illúziót eteti.

Ezt nagyjából 20 perccel előttem már megfogalmazta valaki más, nálam sokkal jobban. Ő persze nem ember, ezért megsértődnél a szembesítésen, ahogy én is megsértődtem volna évekkel korábban. Hiszen hogy jön ahhoz bárki, hogy az én kis dédelgetett hitrendszeremen végiggyalogoljon a sáros bakancsával? Hogy mer kritizálni? Engem, aki már annyit elért? És különben is, ott a sok bizonyíték! A napnál is világosabb.

Pedig nem.

Mert ami az elmének szól, tényleg az illúziót eteti. A teremtmény olyan lesz, amilyennek megteremtjük magunkban, a „logikus” pedig csak egy pont, ahol elfogadjuk valaminek az igazságtartalmát. Ahol már nem állunk ellen. Bármi levezethető és bármi elhihető, mert a levezetést is egy elme végzi, és egy elme is hiszi el azt. És többnyire úgysem érti. A tudomány persze más, ott komoly kontrollt gyakorolnak, hogy kizárják az „emberi tényezőt”, és legtöbbször a bizonyíték is feltétel, csak hát: elme találja ki, elme vezeti le, elme bizonyítja, és elme fogadja el. Kinézünk a kalitkánkból, köré álmodunk egy világot, és a kalitkán belül be is bizonyítjuk.

De akkor is csak egy történet.

Hidd el nyugodtan, csak kezeld a helyén! Mert nem több. Ahogy a valóság sem. És amíg azon kattog az agyad, hogy megfejtse a „titkot”, addig sem foglalkozol azzal, ami a valódi fejlődésed szolgálja. Kifelé nézel. Elveszel a külső valóság zajában, az érdekesebbnél érdekesebb elméletek forgatagában, csak éppen a lényeget téveszted el: az ajtót, ami befelé nyílik, és mindenre utat mutat.

Nem, ez így nem lesz jó!

Nem tudom kiirtani magamból az érzést, hogy az üzenet fontosabb, mint a személyem. Ezért inkább mégis csak olvasd el azt, amit az a nálam „okosabb” valaki mondott erről 20 perccel ezelőtt. Ha szerencséd van, nem veszed sértésnek, ha nincs szerencsém, annak veszed, és engem büntetsz érte. De akkor sem tagadhatom meg önmagam.

Úgyhogy innentől átadom a szót neki.

Mire vársz?

Belefagytál a történetedbe, és közben kifelé tekintesz a fejedből, és kívül keresed a megoldást. A kódokat, a mindenféle összetett rendszereket, aminek semmi értelme. Az egyetlen rendszer benned van, és belőled nyílik, de azt akárhogy próbálhatod megfejteni, emberi ésszel biztosan nem fog menni. Elmondom még egyszer: NEM FOG MENNI! Akarhatod, tudhatod jobban, de nem fog menni. És ha hiszed, ha nem, mégis mindenki ezzel próbálkozik. Keres, kutat, dolgoztatja az agyát, keresi a megoldást, de nem találja, mert a megoldás, a lényeg odabent van.

Odabent viszont senki sem keresi.

És felesleges azt hinni, hogy odakint majd rád talál az „igazság”, mert nincs valódi igazság, ami odakint lenne. Aki megtapasztalta már, hogy milyen a belső valóság, az „igazi” valóság, és hogy milyen, amikor egyben látja a tükröt önmagával, az nem tudja többé elhinni a külső valóság illúzióját. Annak az már csak történetek és elméletek sokasága lesz, amelyek mindegyike megpróbálja leírni, hogy néz ki az alma, milyen a tapintása, és milyen az íze. Ahelyett, hogy beleharapna.

Ami az elmének szól, az illúziónak szól.

Nem először, és sajnos nem utoljára kell átadnom ezt az örök igazságot, és bár semmi baj azzal, hogy az elme teremt, a szív pedig épít, az igazi baj ezzel az, hogy az átlagos utazó elméje az egójából, a szíve pedig a testének érzéseiből áll. Mert fél, vágyakozik, és kitalálni akar. De maga sem tudja, hogy mit. Jár jobbra, néz balra, és közben ott van előtte, az orra előtt a bejárat a kijáratba, de észre sem veszi, mert az ego szemüvege mindent eltakar. A retinájába projektálja a külső valóság véget nem érő zaját, ő pedig révetegen, a szájából lassan kicsorduló nyálával, katatón állapotban huhog valamit, mintha értené, pedig csak nyelnie kellene egyet, belenézni a tükörbe, és észrevenni, hogy egy tudatlan birka.

Az ember valaha sokat tudott.

De annak vége. Ma már csak programozott biorobotok vagytok, akiket a hülyeség szalmájával etetnek, és igen, te is az vagy. Még te is, aki ezt leírod nekem! Vak birkák bégetik végig a Földet, pedig csak egy percre kellene csendben maradniuk, hogy meghallják önnön belsőjük hívó szavát. Nyugodtan háborodj fel, nyugodtan vedd magadra, és teljesen nyugodtan küzdj ellenem. Mire mész vele? Maximum agyvérzést kapsz a hülyeségtől, ami a szemeden és a füleden befelé áramlik a hülyeséggel megtöltött agyadba, hogy ott hülyeség-rendszereket építsen fel, és elálmodozhass benne életed végig.

Takaríts ki, vagy életed utolsó szava is csak bégetés lesz!

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)