Széles mosoly.

Mit mondjak, amit nem tudsz még? Mi olyat tudok mondani, amit nem tudtál már a megszületésed pillanatában, és azóta is? Milyen megerősítésre van szükséged egy láthatatlan, csak a hitedben létező valakitől, akire ha csak rágondolsz, elmosolyodsz?

Néztél már tükörbe?

Látod a szárnyaid helyét a szívedben? Látod, hogy mit okoz, ha erről beszélek? Látod, hogy a lényeged csak erre várt odabent, és azt, hogy akkor sem érdekel, hogy ki mit gondol, ha most ezért mindenki itt helyben lehülyéz? Mi a jelentősége? Mitől lenne rosszabb neked a mostani szürke életednél, amit a gondolataidban egyre csak jobbnak próbálsz lefesteni az, hogy éppenséggel ugyanúgy hülyének gondolnak, csak másért?

Küzdesz még?

Futod még a köröket, vagy felismered végre, hogy ezrek meg ezrek vannak, akik hozzád hasonlóak, és nem te vagy a csodabogár, hanem egyszerűen csak más vagy? Átlagemberek álarcai mögé bújt angyalok szégyellik magukat a tükör előtt, miközben belül kiirthatatlanul és megmásíthatatlanul tudják, hogy kik ők. Csak nem merik felvállalni. Mert ez nem „normális”. Ez nem lehet. És igen, ez valóban nem normális, de nem is kell annak lennie. A normális ugyanis nem rendelkezik végtelen erővel, a normális nem változtatja meg a világot a gondolataival. Tudod, hogy mi a képességed, még akkor is, ha megtanultad elrejteni azt. Amikor csendben és egyedül vagy, esetleg amikor ehhez hasonló módon szólítanak meg, akkor viszont ott van veled: akkor tudod, hogy te az vagy.

Hogyan tovább?

Fogadd el azt, aki vagy. Aztán pedig vetkőzd le végre, és dobd félre azt az unalmas álcát, amiben eddig evickéltél. Mindenkinek van veszítenivalója, de kiteljesedni csak akkor fogsz, ha mindent feláldozol. Ha mersz, és nem csak vársz. A várást már tökélyre fejlesztetted, de most ideje meghaladnod önmagad, és kiállni. Kibújni az álca mögül, és felvállalni magad. Ha megijeszt a valóság, csak emlékezz rá, hogy ki vagy, és miért vagy itt. Talán elveszítesz miatta mindent, de az sosem volt valóságos. Csak te vagy valóságos – a többi csak ennek a kelléke. A tükörben magadat kell látnod végre, és nem az álcád.

Eljött az idő.

Nem azért, mert holnap történni fog valami, hanem mert így döntöttél. Mert így döntöttem. Nem több az egész, mint egy belülről feltörő hívó szó, ami vagy magával ragad, vagy még szorosabbra húzód az álcagúnyád, hogy még inkább elrejtsd magad. De meddig, és ki elől? Eddig sem értékeltek, ezután sem fognak. Az álcádért biztosan nem. Talán a valódi önmagadért fognak, talán nem. Talán csak kevesen: azok, akik olyanok, mint te.

Elég vagyok neked, vagy még ennél is többre vágysz?

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)