A lelki út az önkereséssel kezdődik,

melynek során megkérdőjelezzük önmagunk és a valóságunk szabályait, de leginkább annak „valódiságát”, majd pedig információkat kezdünk gyűjteni arról, hogy miért nem azt kapjuk, amit belül „igaznak” érzünk. A legtöbb spirituális ébredező itt tanyázik: ez a különféle elméletek és módszerek gyűjtőhelye. Ami közös bennük, hogy mind a „külső” valóságon alapulnak, legyen az egy elmélet vagy egy felismerés. Ide sorolódnak a mindenféle helyekről összeolvasott csatornázások ugyanúgy, ahogy a népszerű összeesküvés-elméletek. Nyomatékosítanám, hogy nem hülyeség hinni ezekben, de idővel meg fogod haladni őket, és visszatekintve már te is rájössz, hogy miért kellett túllépned rajtuk. Viszont mivel ez a fázis meglehetősen sokáig tart, ráadásul felettébb érdekes is, sokan hosszú-hosszú időre megragadhatnak ezen a ponton. Pontosan azért, mert itt minden a „történetről” szól – vagyis az illúzióról. Elveszhetünk az asztrális projekció bugyraiban, a jóslásban, az előző életek kutatásában, a jövő megfejtésében, esetleg a minket megmentő idegenek véget nem érő ígéreteiben, vagy a háttérhatalom ármánykodásában. Egy a közös bennük: ezek történetek. A külső valóságról szólnak, még akkor is, ha „igazság” címkével vannak ellátva, és tényleg annak hisszük őket. A történet viszont az elméhez beszél. A fel nem ébredt elme „szemüvege” pedig a klasszikus ego. Vagyis ezek a történetek az egót hizlalják.

Ez persze nem baj.

Valóban nem, mivel egy folyamatban vagyunk, aminek egy állomásán tartózkodunk. A „baj” az, amikor beleragadunk ebbe, és kigúvadt szemmel magyarázzuk a másiknak a saját igazunkat. Veszekszünk a történeteken, amik mindenki számára egyediek. A spirituális utunk így egy szép hosszú eltereléssé válhat, és teljesen mindegy, hogy a lapos földben, az egyház tanításaiban vagy a tudományban hiszünk, ha nem nézünk a dolgok mögé. A történet ugyanis önmagát magyarázza, és bezár annak buborékába. Az egónk így hiába küzd, méghozzá önmagával. Hiába érzi, hogy valami nem stimmel az elméletekkel, és hiába lesz egyre „éhesebb” a továbblépésre, ami „kívül” van, az mind csak illúzió. Önmagát táplálja vele, és tartja meg ebben a „körforgásban”. Csakhogy itt nem fogja megtalálni a valódi igazságot – csak annak egy illuzórikus mását.

Ezután fordulunk befelé.

Persze ritkán ennyire éles a váltás, hiszen már az előző fázisban is megkezdődhet a befelé fordulás, például a meditáció gyakorlásával, viszont a két fázis között van egy észrevehető határvonal, amikor felismerjük a „külső” valóságba ragadás tényét és egyben hátrányát, és megjelenik a befelé fordulás erőteljes igénye. Nagyjából ekkor történik meg az illúzió felismerése is, vagyis a valódi felébredés. Ha viszont ezen túljutunk, akkor elkezdődik a valódi belső kapcsolat kiépítése. Lehet ez egy kommunikáció a belső énnel, vagy egy rendszeresített meditáció.

És innentől igazán nehéz.

Nem csak azért, mert itt már nincsenek „bejáratott” utak vagy konkrét módszerek, hanem azért is, mert magunkra maradunk. Innentől egyedül járjuk az utat, és ehhez a legjobb, ha teljesen ki tudunk vonulni a valóság zajából. Régen persze minden egyszerűbb volt, hiszen a szerzeteseknek nem érkezett percenként értesítés a telefonjára, nem zaklatta őket a főnökük, ahogy a családjuk eltartásáról sem kellett gondoskodniuk – hiszen nem is volt nekik. A hétköznapokban viszont majdnemhogy lehetetlen megvalósítani ezt a fajta „elvonulást”. Eleve több alvásra lenne szükségünk a tiszta és pihent elméhez, rendkívüli önfegyelemre a cél szem előtt tartásához, és a lehető legkevesebb külső „zajra”. Mivel azonban a belső világunkhoz sokkal finomabbra és érzékenyebbre hangolt érzékelés szükséges, ezért a hirtelen váltások a hétköznapi valóságra olyanok, mintha a legédesebb álmunkból egy hangos szirénával ébresztenének fel – újra és újra. Nem kell csodálkozni, ha ingerülten reagálunk rá. Olyan, mintha a szemünkbe vakuznának a sötétben.

Ezért nehéz.

Az út utolsó, egyéni szakaszát már nehéz mással megbeszélni, mert mindenkinek ott a saját gondolati előzménye, a saját világképe – története – arról, hogy miért és hogyan jutott el eddig, és ez mindenkinek annyira személyes, hogy nehéz hozzánk hasonlót találni. Nem beszélve arról, hogy pénzből élünk, és a többség nem csak önmagáért, hanem a családjáért is felel. A belső valóság miatt finomra hangolt szenzorainkat így egyfolytában vissza kell állítanunk a külső valóságra, hogy ne zavarodjunk bele annak túl erős „zajába”. Olyan, mint amikor nem tudunk egy jót aludni, mert 10 percenként felkeltenek, hogy tegyünk meg valamit. Akinek problémás volt a gyereke csecsemőként, az pontosan tudja, miről beszélek: az álomban sem tudunk kiteljesedni, és ébren is csak kóválygunk. Egyik „világra” sem tudunk megfelelően ráhangolódni, és nem is vagyunk kettészakíthatóak. Nem lehet egy fenékkel két lovat megülni. Viszont kell, mert nincs más megoldás. Nem vagyunk szerzetesek, ezért nincs mese, át kell rendeznünk az életünket valamennyire, hogy több időnk legyen „nyugalomban” lenni, és le kell mondanunk egy időre a külső világról is. Akkor is, ha az 5 percenként „belénk csipog”. Félre kell tennünk, hogy eredményt érjünk el. Mint egy hosszabb szabadság alatt, amikor már kellően kialudtuk magunkat, és elkezdjük érezni, mennyivel kreatívabbak vagyunk. Más kérdés, hogy a szabadság végével újra eljönnek a dolgos hétköznapok, de éppen ezért kell becsempészni a napirendünkbe az én-időket, hogy ne kelljen egyfolytában oda-vissza állítgatni az érzékenységünket. Tudatosan kell törekednünk arra, hogy mindkét világban létezni tudjunk, és nem csak létezni, de haladni is.

Ettől persze még nem fogunk a végére érni.

Ahhoz még több tudatosság, még több akarás, és még több erőfeszítés szükséges. A falak ugyanis csak ezután fognak megsokasodni, és azokat még egyesével le is kell bontanunk, akármekkorákként is tornyosulnak elénk. A falak lebontásával valójában önmagunkat bontjuk le, pontosabban az egós álcáinkat, hogy egyre őszintébben nézhessünk szembe azzal, akik igazából vagyunk. Önvizsgálat, megértés, elfogadás, döntés. Döntés és döntés. A lomtár kitakarítása. A dolgok szépen lassan történő elfogadásával, az egyre erősebb és teljesebb megadással tudunk továbblépni, de csak akkor, ha közben nem tévesztjük szem elől a célt sem. Csak ez vezet eredményre. De még ez is kevés, a végső ajtót ugyanis belülről nem nyithatjuk ki. Az ego hátán az akarat csak a célig tud elvinni, és a teljes önfeladás is csak bekopogtatni képes azon az ajtón. De az csak a másik oldalról nyitható – és legtöbbször olyankor is csak átpillantani lehet rajta. Viszont minél többször megtörténik ez, és minél kevesebbszer megyünk el egy-egy újabb „körre” a valóság zajában alámerülve, annál többször nyílik lehetőségünk a betekintésre, hogy egyszer talán megkaphassuk a végső kegyelmet, és teljes mértékben átléphessünk.

Lehet, hogy csalódást okoztam, de itt nincsenek rövidebb utak. Ezt nem lehet megspórolni vagy levágni. Kevesen talán, de tudják, miről beszélek. Vagy végigjárod, vagy álmodozol tovább.

A cikk folytatását itt találod.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)