Az előző cikkben végigvettük, hogy miért olyan nehéz a felemelkedés folyamata.

Ebben a cikkben azt próbálom bemutatni, hogy mi vár ránk, ha az utolsó szakaszhoz érünk. A spirituális út során a befelé fordulást, vagyis a már felébredt állapotot egy igazán nehéz (pontosítok: a legnehezebb) szakasz követi, melynek során teljesen fel kell adnunk önmagunkat. Jézus kálváriája talán ismerős, mert nagyjából erről van szó – szimbolikusan persze.

A belső világunk felfedezése először még kifejezetten érdekes.

Amikor elindulunk befelé, akkor elkezdjük magunkat annak „valódiságában” látni, és miután (egóként) elkülönülünk a saját valódi énünktől, felismerjük önmagunk és a valóságunk illúzióját is. A folyamat első szakaszában lehet, hogy ez a felismerés még csak tudatosulás, de nem valódi átélés, a kettő közötti különbség azonban kulcsfontosságú. Nagyjából akkora, mint tudni, hogy milyen az áramütés, és átélni azt. Az első egy gondolati struktúra, a második pedig egy valós tapasztalás. Az első az „egós” elmének szól, vagyis „felszíni”, a második viszont a „teljes” elmének, ezért valóságos. Az illúzió éppen abban rejlik, ha csak „tudsz” valamit, de nem éled át – ez esetben viszont az illúzió illuzórikus voltának felismeréséről van szó. Azaz: az illúzió felismerése is lehet csak egy illúzió, ha nem történik valódi átélés. Éppen ezért él sok „felébredt” ember a felébredés vagy megvilágosodás illúziójában. Az elme bármit képes megteremteni és valóságként elhinni, hiszen az elme a Szellem megnyilvánulása az észlelőben, ennélfogva pedig egyben teremtő „isten” is. A spirituális ego egy jó példa arra, hogyan képes az elme a megvilágosodás illúzióját megteremteni.

De lépjünk tovább.

Tegyük fel, hogy már tényleg történt benned egyfajta átélés a világ illuzórikus mivoltáról, és már képes vagy önmagad elkülönült egóként és valós énként történő érzékelésére – még ha csak időlegesen is. Ez a lépés további falakat hoz eléd, amik mind önmagad egy-egy illúzióját tárják fel, és egyesével kell őket meghaladnod. A folyamat ezen szakasza még nehezebb, mert itt egy önszembesítést kapsz, ahol először csak az emberi kapcsolataidat és önmagad világban elfoglalt helyét kell újraértékelned, de aztán egyre több és több „földi” dologról kell lemondanod. Ez a szakasz egy küzdelem az egóddal, ami mégis az egóból történik. Az egónak kell az üzemanyagot biztosítania önmaga felszámolásához, és neki – neked – kell akarattal egyre tovább és tovább préselned magad. Akkor is, ha sokszor úgy érzed, hogy nem akarod tovább csinálni, mert „végül is olyan jó az életem”. Ha így van, ott az ajtó, mehetsz vissza álmodni. A legtöbben vissza is alszanak inkább: nem véletlenül van ennyire kevés valóban felemelkedett lélek a bolygón, és nem véletlenül kormányozzuk emberiségként a teljes pusztulásba magunkat. Senki nem hibáztat érte, ha kevés vagy, de te fogod kényelmetlenül érezni magad emiatt a végső szembesüléskor.

A falak idővel sokasodnak.

A belső út ezen szakasza többségében a lomtár takarításáról szól, vagyis a bennünk elfojtott érzések, illetve meg nem értett gondolatok újra-feldolgozásáról, és helyes kezelésükről. A lomtár természetéről és takarításáról hosszan írok a könyvemben, ott elolvashatod részletesen, mire gondolok, ezért itt csak annyit mondanék, hogy az önmagunkért és a valóságunkért történő felelősségvállalás arról szól, hogy semmit sem „sunnyogunk” el. Minden gondolatot megértünk és minden érzést megélünk – úgy, ahogy az van. Nem használjuk az átmeneti tárolónkat – a lomtárunkat – életünk összes kellemetlen szembesülésének elkerülésére. Ez egy háztartási méretű tároló, amit viszont a legtöbben szeméttelepnek használnak, aztán csodálkoznak, ha a belső kétségeik és frusztrációik felfalják az elméjüket. Jobb esetben. Rosszabb esetben ugyanis a testüket vagy az életüket is felemészthetik, például egy rákos megbetegedéssel. Ha fel akarsz ébredni, akkor ne aludj, hanem vállalj felelősséget! A falak lebontása folyamatos szembesítést jelent az összes illúzióval, véleménnyel, tévhittel, és elnyomott vagy elfojtott érzéssel. Sorban érkeznek, és minden egyes megértés és döntés egy-egy lépéssel közelebb visz a valódi önmagadhoz. A valódi énedhez. Az „én vagyok”-hoz. Mert én vagyok te is. De ahhoz, hogy ezt felismerd, majd át is éld, először keresztre kell feszítened magad, de úgy, hogy azt a rajtad (látszólag) kívül eső önmagadból erőszakold ki.

Pofonok és fájdalom.

Minden egyes lépéssel. Ahogy fogynak a falak, az újak egyre vastagabbak és vastagabbak lesznek, és egyre nehezebb széttépni őket. A végén már a saját lényegedet, személyiségedet, létezésedet, valóságod valódiságát megkérdőjelező falak következnek, és te vagy mész tovább, mint a katona a háborúban, vagy újra elalszol, és néhány további évvel visszaveted magad. El kell érned azt a döntési pontot, ahol mindent feladsz. El kell döntened véglegesen és kérdések nélkül, hogy akkor is végigmész az úton, ha belehalsz. Akár mentálisan, akár fizikailag. Tudom, hogy ezt egy pszichológus már az őrület határának nevezné, de ezután még csak ennél nagyobb őrületek következnek. Szó szerint le kell tépned az egót magadról, méghozzá az ego segítségével. A ruhának önmagát kell levennie rólad, a belső villanykapcsolónak pedig önmagát kell felkapcsolnia – ami paradoxon. De mégis: vagy ez, vagy a semmi. Az egót nem lehet meghaladni lineáris logikával, csak „kiakasztani” önmaga illuzórikus voltának felismerésével. Ha végül az ego képes felismerni, hogy ő csak egy virtuális elmeminta, vagyis egy illúzió, az képes berántani téged abba a „féreglyukba”, ahol az ego „újraindulása” során néhány tört pillanatra megszabadulhatsz tőle.

Ekkor lehet átlépni az ajtón.

De csakis akkor, ha éppen ott állsz előtte, és a „másik” feled az ajtó túlsó oldalán vár. Tudom, hogy ez újra egy „köszi a semmit”, de a leírhatatlant nehéz szavakkal leírni – csak megközelítőleg lehet. Az egóddal kell összeomlasztanod az egót, és szó szerint „megölni” őt, de mindezt akaratlagosan képtelen vagy megtenni, mert az ego nem lesz öngyilkos. A fizikai öngyilkosságon meg még csak ne is gondolkozz, azzal ugyanis „gyönyörű” következő életeket varázsolsz magadnak a csorba kiküszöbölésére, amiket végig fogsz káromkodni a rossz döntésed miatt. Akkor menj csak neki, ha az vagy. Ha képes vagy felmászni a keresztre, és hagyni, hogy kifeszítsd magad, és képes vagy elviselni a (képletes) halált is. Csak akkor, ha mindent feladsz (még akkor is, ha közben sejted, hogy nem fogsz elveszíteni semmit). De mindezt nem elég „csak” tudnod: át is kell élned, méghozzá valóságosként, meghaladva önmagad illúzióját. Semmiben sem szabad, hogy különbözzön ez az érzés és felismerés attól, mintha valójában meghalnál. Pontosan azért, mert csakis akkor fog működni, ha tényleg mindent kockára teszel. Csak akkor nézhetsz át az ajtón, ha teljes az odaadásod. Csakis így kaphatsz kegyelmet. A tessék-lássék itt nem működik. És amíg nem dőlt le az összes falad, addig úgyis csak betekintést nyerhetsz. Átnézhetsz, átélheted néhány pillanatra, de nem maradhatsz ott. Nem hozhatod ide azt, ami ott van, és nem lehetsz teljes mértékben a valódi éned – emberi testben. Ahhoz ugyanis minden kell.

Nekem volt már részem betekintésben.

Fantasztikus dolog. Szinte leírhatatlan működés közben látni a Mindenség gépezetét. A minden összefüggését mindennel, aminek én is a része vagyok. Az én feloldódását, vagyis annak felismerését, hogy az elkülönült én valójában csak egy illúzió. Ahogy a tudás, az idő, vagy bármi más is. Mert minden összefügg, és minden az Egyből származik. Az Egy felcsavarodása önmaga köré, és folyamatosan pulzáló önfelismerése – önmagában. Elkülönül, egyesül, elkülönül, egyesül. Illúziókat épít önmagában – önmagáról –, hogy az elkülönült én visszatérhessen belé, és a felismerés szeretete újabb fényt generálhasson. Mint amikor egy követ dobsz a vízbe, és ennek hatására a vízcseppek az ég felé törnek, majd a gravitáció visszahúzza őket a vízbe, hogy újra egyesülhessenek. A tó felszíne sima volt, amit felkavart az érkező kő, de aztán a felszín idővel újra lecsendesedik. Te vagy a tó, a víz, a vízcsepp, és a kő is. Sőt, még a követ elhajító kéz, és az ahhoz kapcsolódó gondolat is.

Bizony: minden én vagyok.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)