Nem tudom, miért érkeztünk.

Sejtéseim vannak, és persze végeláthatatlan „pozitív” információ kering az interneten vagy könyvekben, esetleg fikciós alkotásokban arról, hogy az Utolsó Időkben járunk, és van egy generáció, pontosabban annak szűkebb számú egyedei, akik majd „megmentik” a világot, és átvezetik az Új Földre, ahol minden „jó” lesz. Csodálatosan szívmelengető történet, de valójában semmivel sem több, mint bármelyik korábbi „Jó és Rossz” harcán alapuló mese. Ebben nem sárkányok vannak és királyfik, hanem sötét idegenek és szuperhősök – vagy magukat annak gondolók.

Ha magamra nézek, egy átlagembert látok.

Szerintem más is. Oké, az átlagnál több eszem van, és kifejezetten utálok kitűnni a tömegből, mert szeretek rejtőzködni. Némi misztikum, de ha meglátsz az utcán, csak egy vagyok a sok közül. Te is. Mindegyikünk az. Átlagemberek átlagfoglalkozásokkal, átlagos életeket élve, beleszürkülve a tömegbe. Odabent viszont: igen, én is tudom… Lehet, hogy azért, mert elcseszett gyerekkorunk volt, vagy éppen túl jó, és ráhúzhatjuk, hogy „mindig is tudtam”, de ne hazudj magadnak, mert néha te is megkérdőjelezed a józanságod. Ha szerencsésebb voltál, akkor „csak” tetted, amit jónak láttál, ha nem, akkor szenvedtél, vagdaltad magad, vagy megpróbáltad valahogy tompítani a belső késztetést.

Normális akartál lenni.

Hogy miért? A beilleszkedés miatt. Azért, mert „mások” nem fogadtak el. Furcsának tartottak. Nem tudtad megértetni magad velük. Mintha nekik nem lett volna az a belső, morális iránytűjük, ami neked. Néha engedtél, és hagytad magad „rossznak” lenni, de idővel mégis visszataláltál a „helyes” útra. Nem tudod megtagadni azt, ami vagy. Nem tudsz ártani, ha már tudod, hogy ki vagy. Nem tudsz kifordulni önmagadból. Nem tudsz „normális” lenni, csak és kizárólag „Az”: az angyal, a lélek, az avatár, vagy akármi. Végignézel a valóságon, és tudod, hogy nem ide tartozol. Tudod, hogy egy gondolat, egy kézmozdulat elég lenne minden átrendezéséhez, de földi testben vagy, a földi szabályok között. A valódi éned, valódi képességeid nélkül. Vársz és tanulsz: önuralmat.

Talán feladtad.

Dehogy adtad. Sosem fogod. Az a tűz nem tud kialudni benned, akárhogy is tompítod magad. Bárhogy is menekülsz előle, hiába akarsz megváltozni. Nem lehet szétverni téged, mert még ha a tested meg is semmisülne, te akkor is élsz. Nem tudod elpusztítani önmagad. De valószínűleg már nem is akarod. Elfogadtad a várakozást, takaréklángra csavartad a tüzet, de minden perccel egyre nagyobb a nyomás, és egyre fényesebb lesz a szupernóva-robbanás benned, amikor egyszer végre kiállsz.

És hogy mi a történet?

A világot megmentő szuperhősök csatájának meséje? A jó és a gonosz örök harcának utolsó, nagy fejezete, aminek még a gondolata is beléd borzong, amikor elképzeled? A szereplők, akik először magányosan, majd egyesülve és csoportot alkotva hozzák le a fényt „odafentről”, és lökik ezt a sárbolygót a lakóival együtt egy újabb, „magasabb” és fényesebb pályára, ahol a hétköznapi alantas érzések és viselkedések már nem érvényesek többé, és a belső iránytű önmagától, mindenkinek mutatja az utat? Ahol a társadalmat nem kell fegyelmezni, mert önfegyelmező, ahol a pénz nem is létezik, és harmóniában élhetünk egymással és mindenkivel?

Megdobban a szíved.

Fellobban a láng. Szinte hallod és érzed a többi életed hívó szavát, borzong a testeden belül élő igazi lényed, és veri börtönének falát. Most kellene azt mondanom, hogy gyere, de neked már megerősítés sem kell, csak egy őszinte mosoly és bólintás, ami azt mondja: tedd, amit tenned kell. Akkor, amikor készen állsz rá. Írd meg a történeted, és írj bele bármit, amit csak a szíved rá mer rajzolni a valóságod rajzlapjára. Talán abból rájössz, hogy nem a történet a fontos, hanem az őszinte, kristálytisztán ragyogó fény, ami kitör belőled, amint felszabadítod magad.

A lényeged.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)