Szeretném azt mondani, hogy vége,

de sosem kezdődött el, így véget sem érhet. Szeretném azt mondani, hogy valóságos, mégis minden csak illúzió. Szeretném valódinak megélni az érzéseket, de erre csak a testem képes. Jó lenne az igazak álmát aludni, de az ajtón a felébredés kopogtat. Jó lenne tudatosan átélni, de az csak elmosolyodik, és kedvesen megrázza a fejét.

Jó lenne elmagyarázni.

Tudom, hogy a többség jobban szereti a magyarázatokat, mint átérezni az érzéseket, hiszen ha körülnézünk, egy magyarázat-valóságban létezünk, ahol még azt is megmagyarázzuk, hogy miért dúlunk szét körülöttünk mindent. Minden hazugságra van egy jó magyarázatunk, és még az igazságot is megmagyarázzuk, nehogy valaki elvegye tőlünk. A magyarázataink fogságában élünk, ami valójában a nyelvünké, ahogy a szóból is ered, vagyis az elménk fogságában éljünk az életünket, és az érzéseinket elnyomva menekülünk a szembesülés elől.

Mert nincs magyarázat.

Van, akár több millió is, de mindegyik csak körülírja azt, mi pedig nem értjük meg. Megy a szemetesbe az összes gondolat, terv, és magával húzza az emiatt feltorlódott érzéseket. Elfojtásokat elnyomások követik, meg nem értések hátán. Komplex tervek a jövőre vonatkozóan, a múlt átértelmezése, csak hogy a jelent minél messzebbre elkerülhessük. Ugyanarról a dologról százféle magyarázat és elmélet. Történetek, ameddig a szem ellát.

De mi végre?

Min segít, ha tudod, amit nem érzel, és érzed, amit nem tudsz? Ki talál megnyugvást egy üres magyarázatban, ami csak arról szól, hogy ne kelljen szembesülni az igazsággal? Szavakba öltözünk, hogy elrejtsük magunkat, de megmagyarázzuk, hogy ez csak védelem. Felmerül a betegség gyanúja, és a többség már a halálra készül. Aggodalom, szorongás, és felturbózott félelem. Visszanyelt fájdalom. Reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig, karácsonytól karácsonyig tartó rettegés, majd újra ugyanez.

Egy történet miatt?

Tudom, hogy néha nehezen érthető, amit mondok. Átérzed talán, és a szavaimnak is van valamilyen jelentése, de ezek sokkal többről szólnak, mint ami a felszínen megszólal belőlük. Az illúzió attól válik valósággá, hogy elhiszed – és az ember bármit képes elhinni. Így épült fel a világunk, így épül a történetünk. Ajtókat gyártunk az elképzelt tömlöceinkre, és aztán keressük hozzá a kulcsot. Minek az ajtó? Minek a kulcs? És egyáltalán: miért zárjuk az elménk tömlöcébe magunkat? Ha bármit megteremthetünk, az miért egy zárt szoba lesz? És miért csinálunk annak biztonságos menedékéből egy börtönt? Mi elől bujkálunk?

Menekülj csak, nem baj.

Az élet úgyis utolér, a halál pedig úgyis visszaváltoztat. A kettő közti távolságot, ha akarod, megteheted futva is, menekülve magad elől az utolsó pillanatig. Vagy megállhatsz, és körülnézhetsz a jelenben.

Mert ez az egyetlen valóság.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)