Nem értitek a zaj lényegét: minden zaj.

Annyira nem tulajdonítotok jelentőséget neki megszokásotokban, hogy észre sem veszitek, ahogy felfal benneteket. Zaj a gondolat, zaj az érzés, és zaj bármi, ami úgy történik veled, hogy közben nem vagy tisztában vele, hogy az micsoda. Zaj a téged megszólító családtagod, zaj az összes szó, amit mond, és zaj minden, ami körülötted vagy benned történik.

Egy céljuk van: megerősíteni téged az illúzióban.

Többeteknek ezt már kellemetlen olvasni, pedig a természetes, illúziómentes állapot nem több, mint a létezés és az átélés. Amikor a jelenben vagy, és függetleníted magad az eseményektől, az a valódi léteződ. Az vagy te. Amikor nem a darabba belefeledkezve játszod a szereped, hanem felismered, hogy nem vagy több, mint egy színész, és megállsz egy pillanatra. Ekkor fedezed fel a „többieken”, hogy mennyire elfelejtették, hogy csak színészek, és ez az egész csak egy színjáték.

Elméletek, vágyak, gondolatok, álmok, életek: mind csak a színdarab részei.

Semmi sem valóságos, mert ez csak a kalitkába zárt elme tükröződése a cella falán. Egy mese, amit az elme kitalál magának, magáról, csak hogy még tovább álmodhasson. A veszteség viszont akkor következik be, amikor már az igény is megszűnik arra, hogy valaha is kiszabaduljon. Amikor megfeledkezik a börtönéről, és inkább elkezdi berendezni magának a saját kényelme szerint. Amikor már elnyom mindent, ami a börtönére emlékezteti. Amikor kizárja a rácsokat, és a belülről újra és újra feltörő felismerést, hogy itt valami nem stimmel.

Akkor feladja.

És onnantól fogva már csak a cella csinosítása a lényeg, és a minél mélyebbre süllyedés az álomban, majd a túlélés a kötelező felébredésig: a halálig. Ezt várod talán te is, de a többség biztosan. Rohanó alkalmazkodás a külsőségekhez, pihegés két szaladás között a megfelelés által fűtve, és öröm, ha a zaj megerősít egy kövér csekkel abban, hogy sikeresen még mélyebbre merültél. Amikor „odakint” minden jó, akkor „idebent” már csak sír a lélek. Sír, mert ekkor már nem tud hatással lenni az egóba feledkezett elmére, az pedig csak megy a maga feje után, mert ő úgyis jobban tudja. Pörögnek a napok, évek, évtizedek, és lassan az emlékei is eltűnnek annak a kíváncsi, mindent tudni akaró gyermeknek, akinek indultunk. Elfelejtjük, honnan jöttünk, és feladjuk a küzdelmet is.

Én talán nem fogom, de a többségetek igen.

Nem bántásból írom ezt, pusztán realitás. Ha fel is tüzel ez az írás téged most, és még ha meg is fogadod magadnak, hogy cselekszel, akkor is nagy az esély rá, hogy hamarosan elfelejted. A zaj hangosabb, az elme már túl fáradt, a lélek pedig elnémult odabent. Tudom, mert újra és újra megtörténik velem is. Az egyetlen, amit tehetek, hogy kinyitom a fülem befelé is, és meghallom azt a halk, rekedt hangot, ami újra és újra emlékeztet rá, hogy miért vagyok itt.

Nem azért, hogy várjam a halált. Hanem azért, hogy átéljem a jelent.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)