Tegnap este erősen fellelkesített egy felismerés,

ami tökéletesen jól bemutatja, hogy milyen vakok vagyunk önmagunkra. Hogy mennyire apróságokon múlik az életünk alakulása, és hogy mennyire jól elrejtjük magunk elől a nyilvánvaló dolgokat. Ezek a bennünk dolgozó „erők” így aztán – felismerés nélkül – évekig, évtizedekig meghatározhatnak bennünket. Az olyan „hibáinkról” beszélek (bár jobban szeretem a minősítés nélkül tulajdonságok megjelölést), melyeket a „kívülről” érkező zaj a befelé fordulás megakadályozásával elfed előlünk.

Az elterelés leggyakoribb eszköze az idő.

Egy nap ugyanis 24 órából áll, amiből jó esetben 8 órát máris alvással töltöttünk. További 1 óra kell a reggeli készülődésre, és a 8 órás munka is valójában inkább 10, ha az oda-visszautat, illetve az ebédszünetet is beleszámoljuk. Máris 19 óránál tartunk a 24-ből, és akkor még a délutáni-esti teendőinkről szó sem esett, amire nyugodtan rászámolhatunk 3 órát. 22 óra telt már el így a napból, és ezt még mindig csak azzal töltöttük, hogy képesek legyünk létezni – a saját életünkben. A munkánk az otthonunkhoz és az ételhez szükséges, utóbbit pedig még be is kell szereznünk, és el is kell készítenünk. Arról már nem is beszélek, hogy mi van, ha valaki még gyereket is nevel. Az eddigi 22 órában tehát még egyetlen percnyi kikapcsolódás sincs, se lazítás, se filmnézés, se közösségi média, semmi.

Két egész óránk marad hát önmagunkra,

méghozzá a nap végén, már teljesen lemerült „elemekkel”. Ennyit kapunk a társadalomtól. Ennyit ad nekünk ajándékba a „zaj”: az utolsó energiáinkat. Odadob 2 órát, amihez az alvásidőből lecsippenthetünk még további 1-2 órát, csakhogy akkor meg középtávon készülünk ki annyira, hogy a végén képtelenek leszünk a dupla időt fele olyan hatékonyan felhasználni. Ezt a keservesen megszerzett 2-4 órányi „én-időt” fordíthatjuk magunkra, és nem lepődöm meg rajta, ha a többség ezt nem befelé fordulással, vagyis önmagán „dolgozással” tölti, hanem pihenéssel és kikapcsolódással – természetesen hol máshol, mint a „zajban”. Miközben amúgy érzi, hogy fejlődnie kellene, de helyette inkább elolvas (vagy sokszor azt sem: csak lájkol) néhány felemelő posztot, és azzal le is tudja a „kötelező” lelki fejlődést.

Pedig végig ott volt az orrom előtt, mégsem vettem észre!

A dolog onnan indult, hogy a múlt héten kaptam egy büntetést a kocsimmal kapcsolatban, mert nem újítottam meg valamit. Apróság, tudtam is róla, csak a lustaság nagyobb úr volt. Viszont, ha már elmentem azt elintézni, leadtam egy másik papírt is, ami szintén hónapok óta várt készen az asztalomon, csak mivel nem adtam le, nem tudott elindulni az az ügy sem. Hozzávehetném még a banktól hónapokkal ezelőtt kapott információs levelet, amire szintén reagálnom kellett.

És akkor szembesültem vele!

A telefonomban rám váró tucatnyi értesítéssel, amiket hónapok óta halasztgatok újra és újra, pedig józan ésszel végiggondolva éppen ugyanakkora energia lenne a helyzet felmerülésekor megcsinálni őket, mint hetekkel-hónapokkal később. Ráadásul ha elhalasztom, akkor még büntetés vagy egyéb kellemetlenség is társulhat mellé, nem beszélve azokról a piciny, de folyamatos csalódásokról önmagamban, amiket minden egyes értesítés elhalasztásakor érzek. Nem vagyok lusta egyébként, mert az időmet hasznosan töltöm el. A halogatás felismerése és tudatosulása azonban annak ellenére sem történt meg eddig bennem, hogy minden egyes értesítés ezt ordította az arcomba.

A halogatás ugyanis a jellemvonásommá vált.

Ha végiggondolom, hogy mikor kezdődött az egész, arra jutok, hogy ez nem volt mindig velem. Amikor iskolába jártam, hazaérkezés után mindig első volt a tanulás, és minden más csak ezután következhetett. A munkámban szintén nem ismerek kompromisszumot: tudják rólam, hogy elvégzem, amit kell. Tovább gondolkozva lesz egyre világosabb a halogatás kezdete: akkor történt, amikor komolyan beleálltam a lelki útba. 2014 végén, amikor elkezdtem az első könyvem írását, akkor fogyott el az időm. A halogatás azért alakult ki, mert egy nap 24 órából áll, nekem viszont akkoriban legalább 30-ra lett volna szükségem ahhoz, hogy megfelelő pihenés mellett helyt tudjak állni mindkét hivatásomban. Ekkor már ugyanis kettő volt: a munkám és a „hobbim”, a lelki út. Nem tehettem mást, lecsíptem hát az alvásból, a családra fordított időből, feláldoztam a hétvégéket, és elkezdtem tologatni a kötelezően elvégzendő feladatokat. Megkezdődött a halogatás, ami először csak az idővel sakkozásból állt, később viszont öntudatlanul is a személyiségem részévé vált.

Ez viszont a lomtárat tölti.

Pontosan ugyanúgy, ahogy bármilyen más félretett vagy elnyomott gondolat vagy érzés. A megtelt lomtár pedig feszít, és a feszültség csak még jobban elvakít, mert felerősíti a „zajt”. Ha csend van bennünk, a külső zaj képtelen hullámokat verni elménk csendes felszínén, ha viszont az elménk is háborog és kapkod mindenfelé az idő szűkébe beszorult tudatállapotában, akkor a zaj igenis komoly hatással van ránk.

Pedig ott a megoldás ott az orrunk előtt:

kitakarítani a lomtárat. Ehhez azonban először fel kell ismerni magát a problémát, ami a zajban élve rendkívül nehéz. Láthatod, hogy nekem is 8 évembe telt ennek a szimpla személyiségvonásnak a felismerése, így hát te se csodálkozz rajta, amikor egyszer szembesülsz egy hasonlóval magadban, hogy milyen régóta hordozod magaddal. Ünnepeld viszont, ha felismered! Én sem véletlenül lelkesültem fel tőle, hogy végre megszabadulhatok a halogatás témakörétől, mert a felismerés rámutatott, hogy az életem milyen hatalmas részében is alkalmazom azt öntudatlanul. Ami először csak sakkozásnak indult, mára átszövi az egész életemet, és mindez egy elfelejtett hülyeség miatt. Ami még csak nem is igazi lustaság, hanem a ránk erőltetett zaj következtében elfelejtett valódi fontossági sorrend. És a legviccesebb: másokban ugyanezt a „hibát” minden gond nélkül, könnyedén felismerem – magamban viszont mégsem sikerült. Talán nem is gondoltam rá, hogy ennyire egyszerű lenne.

Pedig az.

És most már tudom azt is, hogy mi a teendőm: egyszerűen változtatnom kell a hozzáállásomon. A nap ugyan továbbra is csak 24 órából fog állni, a hozzáállásom segítségével azonban minden probléma megoldható. Ha a lomtáram inkább üres lesz, mint teli, akkor eleve sokkal kevesebb „önmunka” szükségeltetik, ami időt szabadít fel. Ha kevésbé lesz szükség az „okoskodásomra”, amivel (látszólag) másoknak próbálok segíteni azért, hogy magamnak segíthessek, akkor több időm marad a fontosabb dolgokra. Ha pedig emellett még észben tartom azt is, hogy a „külső” világ csak a belsőm tükröződése, az még további (felesleges) cselekedeteket tesz szükségtelenné. Így pedig kiviláglik a valódi fontossági sorrend.

Most pedig hátradőlök, és úgy döntök, hogy nem félek cselekedni – ott és akkor, ahol és amikor kell. És nem később. Az idő így nem tud még egyszer sarokba szorítani.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)