Miért, vagy miért ne?

Nem igazán érdekel. Túl sokat foglalkozom másokkal, és emiatt önmagammal is. Túlságosan sokáig számított, hogy mit gondolnak rólam. Túl régóta akarok „jobb” lenni, miközben csak másoknak szeretnék megfelelni. Adni, adni és adni, mintha nem akarnám felismerni, hogy csak magamnak akarok megbocsátani vele. De arra vannak egyszerűbb módszerek is.

Bocsánatot kérek.

Magamtól. Azért, mert nem szeretlek eléggé ahhoz, hogy elfogadjam a hibáidat. Azért, mert jobb és jobb akarok lenni, de közben néha csak meggondolatlanul és pánikolva vagdalkozom magam körül, amivel megbántok másokat. Pedig sokkal egyszerűbb lenne felismernem inkább azt, hogy mindenki olyan, amilyen, és kész. Én se vagyok különb másoknál, még ha titkon ezt is akarom remélni, mert én sem vagyok más, mint önmagam. Egy tökéletlen ember, aki hiába törekszik a tökéletességre, emberként úgysem lehet az – lélekként pedig mindig is az volt.

Ja, kaptam bántást.

Sokat félreértések miatt, sokat tudatosan, sokat tudatlanságból. Egyszerűen ilyenek az emberek. Én is bántottam másokat, méghozzá sokakat. Keveset tudatosan, a legtöbbet tudatlanságból. Mindenki a saját problémáját keni másokra, hiszen mindenki a saját problémáit látja meg másokban. Az kelt hullámot bennünk az érzékeinken keresztül, ami bennünk van. A külső minták a belső elfojtásainkkal rezonálnak, és húzzák fel a szemetet a lomtárból. Eggyel tovább: a belső mintáink kivetítődnek a gömb belső felületére, és felismerjük őket. Ezzel teremtjük folyamatosan a valóság-gömbünket.

Sok dologra van szükségem, de szemétre nem.

Értelmetlen. Ha kapok néhány szép festéket és pár ecsetet, akkor kár arra pazarolnom, hogy sötét pacákat kenek a papírlapra, amivel még az ecsetek fejét is tönkreteszem. Egyszerűbb „csak” festeni. Vagy éppenséggel nem festeni, ha nincs hozzá kedvem. A festés nem kényszer, bármennyire is úgy tűnik. Az élet sem kényszer – én mégis szabad akaratomból élem meg annak. Nem takarózok másokkal, és most már nem akarok mások mögé bújni. Az az ő életük. Az én felismerésem belőlem fakad, és azt festem le kifelé. Ha egy sötét paca, akkor az van bennem, ha pedig egy szép, de tökéletlen tájkép, akkor az. A féllábú kutya is képes szaladgálni és ugatni, és a fél lába legfeljebb addig zavarja, amíg hozzá nem szokik a helyzethez. Utána pedig már csak rajta múlik, hogy mit hoz ki belőle.

Néha azért is lenézem magam, amiket írok.

Beletörődtem már, pontosabban elfogadtam, hogy keveseket érdekel a mondanivalóm, és azzal is megbékéltem, sőt tudatosítottam, hogy ezeket magamnak írom. Eleget szenvedtem arról, hogy meg akartam felelni, szóval tudok különbséget tenni. De mostanában egyre gyakrabban merül fel bennem, hogy miért próbálok annyira görcsösen segíteni másoknak, ha egyszer valójában azért, hogy magamnak segítsek. És ha végül magamon sikerül, mi motivál majd tovább? Most kellene „észből” megoldani, és párhuzamot vonni veled, hogy azonosulni tudj azzal, amit leírok, de lehet, hogy most már inkább csak egyfajta példát szeretnék mutatni, te meg azt csinálsz a saját életedben, amit akarsz. Bár egyek vagyunk valahol mélyen belül, és minden mindennel összefügg, de a különböző tudatpontok attól még különböző döntéseket hoznak. Ha tiszteletben tartom a döntésed szabadságát, azzal semmivel sem károsítalak meg jobban, mint ha az arcodba tolom magam, és megpróbállak felébreszteni.

Aludj, ha aludni akarsz.

Vagy ébredj fel, ha azt akarod. Ökölbe szoríthatom az összes akaratom, és megpróbálhatom magamba verni a tetteket, de ha én magam ellenállok ennek, akkor úgysem történik semmi. Veled sem. Úgyhogy tedd, amit tenned kell. Bár a felismerés utáni döntés fontos, lehet, hogy a te „univerzumodban” ez másképp működik. Az egység pedig így is, úgy is egység marad – akár belefeszülünk, akár elengedjük.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)