Nem azért vagyok itt.

Biztosan könnyebb lenne az út mindenkinek, ha egyfolytában megmentenék, de jobb lenne, ha mindenki megelégedne a védőangyalaival, és inkább felismerné a tükröt maga körül. Ez a valóságsík ugyanis erről szól, és bár lehet szép meséket írni róla, azok a mesék nem a tükör valóságáról szólnak, hanem a benne látható történetet szépítik meg.

Gondolhatsz arrogánsnak.

Gondolhatsz akár fennhéjázónak is, és idegesíthetnek az éles kijelentéseim, aminek a felét sem érted. Legyinthetsz rá, tudhatod jobban, engem nem zavar, hiszen én is jobban tudom a saját valóságom. A valóságot nem lehet finoman, két elnézéskérés közben megváltoztatni. A teremtés lényege az a fajta hit, vagy még inkább meggyőződés, ami olyan erős, hogy belemar akár a legkeményebb sziklába is. A puha hit csak felelősséghárítás. Langyos álom, amit a többség él. Viszont amikor úgy hiszel, hogy azért bármit feladsz, akár az életed is, akkor vállalod érte a felelősséget – akár a keresztre feszítést is. Akkor feláldozol érte mindent. Ez csak így működik. Ők, akiket nap mint nap csodálsz, mind-mind tudták ezt. Pedig ha ott és akkor éltél volna, nagy valószínűséggel te is meg akartad volna feszíteni őket, esetleg elégetni a boszorkányt. Mert veszélyeztette a megszokott hitvilágod. Ezt pedig ki engedheti meg?

Megszállta az ördög!

Megbolondult! Épeszű ember ilyeneket nem mond! Az emberi énemnek rosszul esnek, amikor ilyeneket vágnak a fejemhez, de nyilván mindenkinek megvan a magyarázata erre, és hát én is ember vagyok, én is bántottam már másokat. Ilyen az élet. Nyilván jobb lenne, ha néha kapnék szebbet is, de csak azt kapom, amit érdemlek. Mindegy, hogy kin keresztül. Az én dolgom nem az ítélkezés, hanem a tanulság felismerése a tükörben. Ha a próbák könnyűek lennének, akkor le sem írnám ezeket a szavakat.

Szerencse, hogy annyira hülye azért nem vagyok.

Felismerem, hogy magamhoz beszélek. Felismerem a visszajelzéseket a tükörben, és komolyan is veszem őket. Lehet, hogy valóban megszállt valami, és az sem kizárt, hogy megbolondultam. Nagyon-nagyon régóta tartok rendszeres önvizsgálatot, szóval tudom, hogy mennyire vagyok elcseszett, és mivel mindig is kívülálló voltam, más választás nem lévén kénytelen voltam önmagamat hajtani előre. Kénytelen voltam megerősíteni a hitem, és sohasem feladni. Így most sem fogom, kerül, amibe kerül. Addig megyek előre, amíg csak lélegzem, és ha csak az életem legutolsó pillanatában fog sikerülni, azt is elfogadom. Mert sikerülni fog. Nem lehet másképp, mert így döntöttem, és ettől a döntésemtől semmi sem tántoríthat el. Te sem, mert még én magam sem. Egyszerre látom a valóság mocsarába belesüppedt hétköznapi énem, de vele együtt az utat is, amin járok. A sok hazugság, a sok ígéret és a sok pofon pedig csak még jobban megerősít abban, hogy jobb választás híján végig fogok menni az úton – akárhogy is lesz. Képes vagyok rá, mert elhiszem, hogy képes vagyok rá, és sikerülni is fog, pontosan ugyanezért. Az akarat el fog vinni egészen a legutolsó ajtóig, ahol akkor is kivárom a kegyelmet, ha egy egész életen át kell várnom rá.

Te pedig a tanúja leszel, jó tükröm!

A valóság azért válik valósággá, mert felismered magad a tükörben. Aki valóban érti az írásaimat azok teljes mélységében, az pontosan tudja, hogy miről beszélek, és hol járok most. Kevesen vannak, tudom, de amúgy is jobb nekem egyedül. Ez egy magányos út. Amikor nyitni próbáltam, legtöbbször úgyis csak pofonokat kaptam, esetleg közönyt. Az elődeimhez hasonlóan én is felismertem, hogy itt már nem számíthatok másokra, csak a tükörképeimre. De azért ennek ellenére mégis jól esik kiírni magamból ezeket az útjelző köveket, amik talán keveseknek, de kapaszkodóul szolgálhatnak. A többiek meg csak dobálják rám a köveket, majd egyszer talán felismerik magukat az én tükrömben. Én viszont így is, úgy is végig fogok menni az utamon. Mert teremtőként így döntöttem.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)