Fokozzuk: a sivatagban.
A tűző napon, távol mindentől, egyedül. Cserepes, összeragadt ajkakkal, esélyét sem látva a megmenekülésnek. Csakis meggyőződésből.
Vagy meginnád?
Az utolsó kortyokat a hűsítő nedűből, ami újabb esélyt ad a túlélésre. Mert ki tudja, mi történhet estig, az éjszakát túlélve pedig akár meg is menthetnek másnap.
Életösztön vagy a racionális felismerés?
A túlélési vágy, vagy az elfogadhatatlan elfogadása, és az ezzel járó megbékélés? A félelem nélküli önátadás, vagy a gyomorban összeszorított ököl véget nem érő küzdelme a külső valósággal?
A tükörkép felismerése, vagy a vak, félelemmel teli belerévedés?
Melyik az az út, amelyiket mindenki választaná, de senki sem meri? Hiszen gyerekként még simán kiöntjük a poharat, tudva, hogy úgyis kapunk másikat, de később…? Az iskolában ki tanul szándékosan rosszul, hacsak nem dacból? Ki ugrik fejest az üres medencébe, ki dobja el a biztos állását, ki mond le a szerelméről, ki dacol a halállal – az életért?
Kevesek.
De valójában szinte senki. Racionálisan nézve sincs értelme az utolsó pohár víznek a biztos halál tudatában, mégis ragaszkodunk hozzá. Mégis ott feszül az ököl a gyomorban, mégis meg akarunk felelni, mégis teljesíteni akarjuk a kötelezettségeinket, mégis „jó” életet akarunk élni, és mégis mások által akarjuk meghatározni önmagunkat.
Hogy miért?
Mert gyávaságból. Mert ezt tanuljuk az iskolában, a társadalomban, a törvényekből, de még a történelemből is. Gyerekként nem félünk kiborítani a vizet, felnőttként pedig még a sivatagba is csak a tévében merészkedünk ki. Megéljük mások történeteit, megtanulunk félni, de legfőképp gyávának lenni és megalkudni.
Pedig van választás.
Csak szarul kondicionáljuk egymást. Lusták és gyávák vagyunk, és egyszerűbb elolvasni egy két soros bölcsességet, és „rezonálni” vele, majd aztán ráordítani a gyerekre, hogy viselkedjen. Hogy olyanná váljon, mint mi: gyávává és megalkuvóvá. Túlragyogni önmagunkat, aztán elveszni a látványban.
Örülnék a véleményednek! Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés (feliratkozás szintén)