Egy, kettő, három és négy.
Egymás után végzett mozdulatsorokkal rajzoljuk végig az életünk elvakult és elhalványult hülyeségeit, és csak néha veszünk elég nagy levegőt ahhoz, hogy egy pillanatra felismerjük a szeretet átszűrődő fényét, ami aztán a szemlencsénk görbületén megcsillanva fókuszálódik a retinán, a látóidegen továbbítódva a központi idegrendszerbe, ahol elménk a korábban elraktározott fogalmaihoz hasonlítva megtalálja és felismeri a képhez illő fogalomszerkezetet, majd végül reagál rá.
Nem azt látjuk, ami „van”, hanem azt, amit gondolunk – róla.
Nem a jelent látjuk, mert amire az tudatosul bennünk, már egy pillanattal előrébb jár a valódi „jelen”, mi pedig csak kullogunk mögötte, mint valami hűséges kutya. Formákat ismerünk fel az érzékszerveinken keresztül, majd azokat értelmezve áll össze belőle valami „massza”, aminek értelmet adunk, a nyelv és az írás segítségével pedig továbbítjuk azt a közösségnek – ami persze szintén nem több, mint a véleményünk róluk.
Ha belenézel a tükörbe, nem magadat látod, hanem azt, amit gondolsz magadról.
Az pedig, hogy mit gondolsz magadról, az aktuális gondolati és érzelmi világod függvénye. Ez pedig az önmagadról és önmagadtól felépített emlékeid, gondolataid, érzelmeid és hiedelmeid összessége. Mondatjuk, hogy ez vagy „te”, de ez valójában csak az, amit megtanultál a világról és magadról az eddigi életed folyamán.
Akkor tehát ki is vagy te?
Az, akit a tükörben látsz, vagy pedig azt látod a tükörben, amit gondolsz és hiszel magadról? Ha a kezedbe adok egy almát, akkor teljesen másként reagálsz rá, ha éhes vagy, és megint másképp, ha rossz emlékeid vannak róla. Sőt, teljesen mást gondol róla egy másik ember, aki egy másik gondolati és érzelmi világgal rendelkezik. Miközben az alma tök ugyanaz.
Igen, lehetséges!
Lehetséges megváltoztatni a valóságot, csakhogy ahhoz meg kell erőszakolnod a gondolkodásod módját, vagyis azt, ahogy és amit gondolsz a valóságról és annak érzékeléséről. Ameddig tőled függetlennek hiszed, és passzívan szűröd le az információt a „látottakból”, addig egyszerűen átvered saját magad, és a kontrollálatlan vágyaidat és félelmeidet jeleníted meg a tükörben. Ha viszont nem arra reagálsz, amit gondolsz a valóságról, hanem azt látod, hogy ezt te magad teremtetted meg, akkor máris helyben vagy. Akkor már tudatosan teremtesz.
Bonyolultnak tűnik?
Pedig pofonegyszerű. Lásd jelen idejűként, amit a jövőben meg akarsz élni, majd ismerd fel a jövőben azt a saját teremtésedként, amikor ténylegesen megtörténik. Minél mélyebbre jutsz ebben a felismerésben, annál többször történik meg a visszacsatolás, és fut végig a gerinceden a szinkronicitásba való beleborzongás. Először nehéz, és sokáig tart tudatosan fenntartani a teremtés tárgyát, ráadásul csak sokára fejeződik ki, mert ahhoz el is kell engedned – különben elrontod a teremtésed azzal, hogy a megvalósítás módját teremted meg az eredmény helyett. Idővel viszont – és sok felismeréssel később – egyre szűkül az időrés a teremtés és a teremtmény megjelenése között, míg végül azonnalivá nem válik.
De akkor ez a világ már teljesen a Te teremtményeddé válik.
Örülnék a véleményednek! Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés (feliratkozás szintén)