Félsz a sötétben?

Félsz másoktól? Félsz önmagadtól? Félsz az irányításodon kívül eső dolgoktól? Esetleg félsz az irányításod alá eső dolgoktól? Félsz az ismeretlentől?

Félsz tőlem?

Nem kell. Már nem. Ha végigmész az úton, a végén én állok, te pedig éppen a szemembe nézel. A saját szemedbe. Ettől pedig elmúlik a félelmed, mert megérted, hogy te én vagyok. Megérted, hogy nincs több én, és minden tükröződésben magunkat látjuk. Együtt. Én vagyok, akit mindig is kerestél az édesanyádban, a szerelmedben, a gyermekedben, és Istenben. A másik feled.

És nem harapok.

Nem tépem szét az elméd, és nem kell másoknak megfelelned. Csak önmagadnak, vagyis nekem. Ha akarsz, még félhetsz is, de ha felismered az egységünket és isteni mivoltunkat, a félelem tovaszáll. Értelmét veszti, ahogy az idő és a végletesség is. Megszűnik az ismeretlen, így a hozzá való viszonyulás is, és az akármi-bármi végtelen lehetősége kinyitja az összes ablakot a lelkedben, hogy kiszellőzhessen végre az elméd.

Végy egy mély levegőt!

A sötétséggel övezett út véget ért, és most már te vagy a fény. Az egyetlen fényforrás az elméd projektálta valóságodban, ami az én elmém projektálta al-valóságból fakad. Én teremtettelek téged, te pedig minden mást, ami körülvesz téged.

Ha nem félsz, akkor most már kinyithatod a szemed.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)