Amikor megszületünk,
a gondolatvilágunk gyakorlatilag „üres”. Na jó, ez nem teljesen igaz, hiszen az anyaméhben minket érő hatások addigra már belénk „kódolódtak”, de az a benti világ sokkal inkább hasonlít a Paradicsomhoz, ahol teremtő istenünkkel – édesanyánkkal – teljes harmóniában létezünk. A megszületéskor viszont felborul a rendszer, hiszen valami teljesen új (kinti) világgal szembesülünk, úgyhogy ott állunk (na jó, fekszünk) tanácstalanul, egyáltalán nem értve, hogy mi történik velünk. Ráadásul, hogy még ez se legyen elég, emiatt az új világ miatt az egész „rendszerünket” újra fel kell építenünk a fejünkben – méghozzá a semmiből. Az anyaméh paradicsomi állapotát ugyanis nem tudjuk felhasználni ehhez, de mint első emlékek – és első rendszer –, mégis ehhez kell viszonyítanunk, ez pedig egyúttal garantálja azt is, hogy azt soha nem fogjuk tudni elfelejteni és kitörölni. Vagyis Isten és a tökéletes világ tudat alatti emléke végig fog kísérni minket életünk során.
De most nem erről akartam írni,
mert ez elolvasható a könyvben, úgyhogy térjünk vissza a csecsemő „üres” tudatához. Az ösztönei és a test létfenntartó folyamatai természetesen adottak, de a kisbaba mit sem tud az őt körülvevő világról, amibe érkezik – még a saját nevét sem. Nem tud beszélni, nem tud járni, de még kúszni sem, csak enni, a dolgát végezni, és persze ordítani, ha bármi baja van. Az önkifejezése ezen a szinten a testi szükségleteire korlátozódik.
És ez így megy tovább nap mint nap,
miközben a szülők beszélnek hozzá és tanítják, vagy tanul magától, megfigyelés által. Mindent szépen sorban: kúszás, mászás, felállás, járás, beszéd, szobatisztaság, és így tovább. A végén pedig érettségi, esetleg diploma, aztán állás, munka, pénzkereset, utódnemzés, megöregedés, halál.
Megtanulja a valóságunkat.
Megtanulja annak szabályait. Megtanulja azt, amiben élünk, és azt, akik vagyunk. Hogy honnan jöttünk, hogyan kell viselkednünk, és mi a nevünk. A név lesz az elsődleges azonosító, és az a személyiség, amivel mások azonosítanak bennünket – vagyis a legkevésbé sem az a létező, akik igazából belül vagyunk, hanem az, akinek lennünk kell mások szerint.
A gondolatvilágunk pedig egész életünkben alakul.
Voltak, illetve vannak olyan népek, akik számára egy repülőgép egy óriási sasmadár, és a világot a Napisten keltette életre és élteti, esetleg emberáldozatot kell bemutatniuk, ha nem megfelelő az időjárás. Hülyeség? Lehet, de szerintem inkább csak más. Éppúgy, ahogy a Télapó vagy a húsvéti nyúl története is. És bizony éppen egy ugyanilyen történet maga a valóságunk is. Tudom, hogy ehhez nem kis képzelőerő szükséges, de talán te még sosem gondoltad azt egy másik emberről, hogy érdekled őt (függetlenül attól, hogy valóban érdekled-e), vagy magadról, hogy értéktelen vagy? Valóban az vagy, vagy ez csak egy ugyanilyen történet a fejedben? Csak mert ha valamivel nem szembesülsz – mások tükrében –, akkor olyan gondolatvilágot építesz fel a fejedben valamiről – például a Télapóról – amit nem cáfol meg kívülről semmi. Ezt a pszichológia megerősítési torzításnak hívja, vagyis azokat az információkat részesítjük előnyben, amik megerősítik a saját előfeltételezéseinket. De csavarhatunk is egyet a dolgon, és megközelíthetjük onnan, hogy az észlelés során a figyelmünk a megelőző tapasztalások függvényében arra irányul, ami a „fejünkben van”, vagyis azt vesszük észre a valóságból, amit észre akarunk venni. A „történetet”.
Mindegy, melyik megközelítést alkalmazzuk,
a lényeg ugyanaz: a hitünk teremti a valósunkat. Az a valóságunk, amiről elhisszük – eldöntjük –, hogy a valóságunk. Ez a működési mód pedig annyira alapvető, annyira mélyen bennünk van, hogy nem tudjuk levetkőzni – gyakorlatilag ez a lényegünk. Most jöhet az az érv, hogy de hát majd úgyis jön a szembesülés, és ad egy pofont az „igazi” valóság, de akkor a hívők miért nem tagadják meg az istenüket, aki folyamatosan „bünteti” őket, és soha nem ad bizonyságot a létezéséről? Egy eszme vagy párt követői miért képesek inkább éhen ahelyett, minthogy felismerjék, hogy átverték őket? Miért képesek népek szenvedni egy eszme miatt, ami „kívülről nézve” egy hülyeség?
Mert nem „kívülről” nézik.
Nem tudják. Ahogy te sem tudod „kívülről” megélni a valóságod. Az értékrended, preferenciáid, amit szeretsz vagy gyűlölsz, az mind te vagy, és ha eléd teszek egy szál vörös rózsát, akkor csakis tőled függ, hogy arról a szépség, a szeretet, a csalódottság, a félelem vagy a fájdalom jut eszedbe. Pedig az csak egy rózsa!
Létezik a Télapó, vagy sem?
Létezik Isten? Egyáltalán, Te létezel, vagy csak elhiszed magad? Nem lehet, hogy egy 2154-ben, a klímakatasztrófa és a háborúk következtében a föld alatt élő emberi egyed vagy, akinek az a feladata, hogy az emberiség emlékeiből rekonstruált virtuális valóságban visszautazzon a 2000-es évek elejére, és leéljen ott egy életet, amiben talán választ talál arra, hogy miért tettünk tönkre mindent, és ezzel megmentheti a maradék néhány ezer, föld alatt élő ember jövőjét a végleges kihalás előtt? Esetleg egy intelligens meteor vagy, akinek éppen van néhány millió évnyi szabadideje a világűrben száguldva, hogy az egyes elhaladó bolygókról képzelegve egy világot építsen fel magában azokról?
Vagy te vagy Isten,
aki mindezt kitalálja?
Én most elmosolyodtam,
és nem csak azért, mert az éppen következő szám, a Brain Damage szólalt meg a fülemben, hanem azért is, mert amilyen parányiak vagyunk, annyira hatalmas a világunk. Az egész játszótér gyakorlatilag korlátlan a fantáziánkban, és ha nem ragaszkodunk görcsösen a kézzelfogható valóság eszméjéhez, akkor fellazíthatjuk a gondolatvilágunkat annyira, hogy befogadható legyen az is, amit feljebb leírtam. Bármelyik. Ez csakis tőlünk függ, és még csak agysérültnek sem kell hozzá lenni.
Csak újra hinni a Télapóban. Annyira, ahogy ezt gyerekként tettük. És aztán újratanulni a valóság szabályait, kihagyva belőle mindent, ami nem tesz boldoggá.
Mert ez csakis a mi életünk. És a mi döntésünk.
A gondolatmenet előzménycikkét itt találod.
Örülnék a véleményednek! Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés (feliratkozás szintén)