Tizenötezer éven át

vártam erre a pillanatra. Minden meg volt tervezve, az utolsó csavarig, és legalább ezerszer elpróbáltam minden mozdulatot, hogy az adott helyen, az adott pillanatban minden pontosan úgy történjen, ahogy történnie „kell”. Végignéztem az összes lehetséges eseményszálat, éveken át számolgattam és finomítgattam a mozdulatokat, hogy ott és akkor majd tökéletesek legyenek.

Aztán közeledett a pillanat.

Milliméterre és ezredmásodpercre pontosan tudtam, hogy mikor mi fog történni, és ahogy közeledtem felé, a hitem és a tetteim mintha összeforrtak volna, az események pedig „csak” megtörténtek, de nem volt közük hozzám. Én nem a teremtője, de még csak nem is a szereplője, hanem csak a megfigyelője voltam azoknak. Ahogy emeltem a kezem, mozdítottam a szám, és a szavak is, amik elhagyták azt, mind-mind egy hatalmas szimfonikus zenekar előadói által hozzátett hangok, érzések és dallamok sokasága volt: egy végtelen szimfónia.

Amikor eljött,

amikor megtörtént, az olyan volt, mintha minden óra egyszerre ütne delet, mintha minden nyíl egy irányba mutatna, és mintha az egész világegyetem ezért az egyetlen pillanatért született volna meg, hogy ebben a pillanatban kifejeződve azt mondhassa: szeretlek. Pontosan ezt éreztem akkor, és még a következő pillanatban is. Aztán a történések folyama továbblépett, én viszont megragadtam abban a pillanatban. Belefagytam a sorsom pillanatába, és foggal-körömmel próbáltam megtartani azt, hiszen ezért jöttem létre, ezért születtem meg újra és újra, és a teljes létezésem ennek a pillanatnak szenteltem.

Pedig nem csak ez volt.

Ott volt a megelőző, de ott volt a következő is. Aztán az azután következő, és így tovább. Azok már nem az én pillanataim voltak, és akkor úgy éreztem, hogy elvettek tőlem valamit. Tőlem, aki olyan sokáig próbálkozott a tökéletes pillanat létrehozásával, hogy teljesen megfeledkezett róla, hogy nem csak építeni, hanem megfigyelni is lehet. A tovatűnő pillanatom torz tükörként nevetett az arcomba, én pedig elszégyelltem magam. És aztán el is szomorodtam. Miért dolgoztam ennyit azért a pillanatért, miért tettem bele magam teljesen, ha aztán a következő pillanat már el is mulasztja azt? Miért kellett ezt tennem, ha ki sem tudom élvezni, mert jön a következő, aztán az azután következő, ami eltapossa ezt, mintha soha nem is lett volna? Mintha nem is dolgoztam volna rajta? Mintha meg sem történt volna?

De megtörtént.

Talán csak én vettem észre, és talán csak azért, mert ennek éltem, ezért túlságosan fókuszáltam rá, de megtörtént, és ez már kitörölhetetlenül belém égett. Az az én pillanatom – ekkor még így hittem. Aztán jött a következő, és aztán minden egyes azután következő ugyanazt suttogta a fülembe: vége. Elmúlt. Nincs már. Csak bennem élt, és csak én láttam annak, ami valójában volt. Ezt tanították a következő pillanatok, én pedig üresnek éreztem magam, és megkérdőjeleztem, hogy miért.

Sokkal később jöttem rá csak,

amikor minden pillanat elmúlt már. Amikor véget ért az utolsó is, akkor egy hang szólalt meg bennem, ami csak annyit mondott: „köszönöm”. Ő emlékezett arra a pillanatra, ahogy minden más pillanatra is, és az emlékeit megosztotta velem. Egyszerre láttam a saját pillanatomat másokéval, de aztán láttam mások pillanatait is a sajátomként. Akkor már minden pillanat az enyém volt, a belső hang pedig az én hangommá vált. Felismertem, hogy a sok tükröződés egymást segítette a saját pillanataik létrehozásában, és miközben minden pillanat önmagáért volt, valójában mindegyiket én hoztam létre. Összefolyt, ami különálló, és egy hatalmas tenger keletkezett belőle, én pedig először elmerültem benne, aztán fel is oldódtam.

A vízcseppek nem pillanatok, hanem a víz. A víz pedig én vagyok.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)