Meg, de a pontossága kérdéses.

Szükségtelen, hiszen minden lehetséges jövő megtörténik. Értelmetlen, mert minden egyszerre történik, a mostban. Ezek, bár látszólag egymásnak ellentmondó állítások, mégis mindegyiknek van értelme, csak éppen más szemszögből.

Az első a hétköznapi,

lineáris valóságérzékelésünk szemszöge. Eszerint a jövő valóban megjósolható a múltbéli események és a tapasztalataink alapján, tehát ki tudjuk következtetni, hogy mi fog történni egy adott helyzetben és időpontban, viszont minél messzebbre tekintünk, annál pontatlanabb lesz. Ha egy fék és kormány nélküli autóval száguldunk a szakadék felé, akkor szinte biztos, hogy bele is fogunk zuhanni, mint ahogy az is borítékolható, hogy a szánkhoz emelt pohárból a következő pillanatban felhörpintjük az utolsó korty kávét. Az viszont, hogy pontosan 1 év múlva ugyanezen a napon milyen lesz az időjárás, már jóval kevésbé kiszámítható. A „lineáris” jövő-jóslást mindannyian ismerjük, és mindannyian alkalmazzuk is a saját életünkben: képzeletnek hívják. A múltat pedig emlékezetnek. De ne szaladjunk ennyire előre.

A második válasz alapja

a sokvilág-elmélet, miszerint minden lehetséges döntésünk egy újabb valóságot hoz létre. Röviden: ha egy útelágazáshoz érünk, és balra fordulunk, akkor ezzel párhuzamosan létrejön egy másik valóságsík is, amiben viszont jobbra megyünk, és a kettő egymástól függetlenül, egymásba nem átjárható módon létezik. Ez ugye életünk összes döntésére, sőt mindenki összes döntésére, sőt minden esemény összes kimenetelére vonatkozik, magyarul minden megtörténik, ami csak lehetséges, és mivel minden lehetséges, a történések száma végtelen. Ezért felesleges is jósolgatni a jövőről, hiszen van olyan párhuzamos valóság, ahol meg sem születtünk, de olyan is, ahol milliomosok vagyunk, vagy ahol éppen nem ezt a cikket olvassuk, esetleg már meg is haltunk. Ez persze egyből felveti a szabad akarat kérdését, hiszen ha minden lehetséges dolog megtörténik, akkor mégis mitől lenne szabad az akaratunk? A válasz: a lineáris valóságérzékelés mellett igenis az. Hiába egy hatalmas, végtelen mező az „összes” valóságsík összes lehetősége, mi azon egyszerre – egy folytonos tudattal – mindig csak egyetlen utat járunk be, vagyis a döntéseink sorozata a mi egyetlen valóságsíkunkon (vagyis az egyetlen úton) ettől még szabad. Látszólag, de ez most mindegy is.

A harmadik lehetőség,

miszerint minden egyszerre történik, szintén csak nézőpont kérdése. A világ teremtésekor, vagyis amikor a teremtő megteremtette önmagát, egyúttal megteremtett minden mást is. Ott, abban az egyetlen pillanatban. Mivel a teremtés feltételez egy teremtőt, egy teremtményt, és magát a teremtés folyamatát is, a kiindulási állapot viszont a „semmi” volt, így az összes szereplő ő maga egyben, vagyis az egész teremtés és annak minden mozzanata – beleértve az időt is – csakis az önmagát megteremtő teremtőben létezik. Egy zárt rendszer, ami mindennek a lehetőségét tartalmazza, egyben annak kifejeződését is – de mindezt csak önmagában belül, vagyis „virtuálisan”. A „legfelső” vagy „legbelső” szintről nézve ez az egész folyamat időtlen, hiszen a semmiből lett, és semmiféle korláttal nem rendelkezik. Ha így nézzük, az ősrobbanás, és annak teljes kifejeződése, vagy akár a teljes összeomlás is mind csak az az egyetlen pillanat, amikor a teremtő felébredt – és ráébredt mindenre. Ez a pillanat a most, vagyis a jelen. Ez persze a mi „egós” szemszögünkből nem csak egyetlen pillanatból áll, hanem életünk pillanatainak sorozatából, ha viszont a pillanatra nem időbeli (vagyis véges) pontként tekintünk, akkor az egész máris egyetlen, meghatározhatatlan (vagyis végtelen) ideig tartó észleléssé válik.

De hasonlíthatjuk az egészet egy folyóhoz is,

aminek vizén egy csónakban ülünk, és sodródunk. A hétköznapi valóságérzékelésünkben mindig csak néhány száz métert látunk előre, esetleg a folyó következő kanyarulatáig, de nem tovább. A második felfogás, a sokvilág-elmélet szerint a folyó valójában nem is folyó, hanem egy végtelen óceán, aminek vizén a leírt utunkat mi egyfajta „folyóként” láthatjuk, hiszen csak egy úton mehetünk – az összes „folyó” összes lehetséges kimenetele azonban máris kiadja az óceánt. A harmadik értelmezés, mely szerint minden most történik, az előző kettőt foglalja magában, csak éppen a nézőpont más: a madártávlat. Ha a folyó fölé emelkedünk, kellő magasságból máris láthatjuk, hogy a következő kanyarulat után egy fatörzs áll keresztbe a vízen, esetleg egy hatalmas vízesés következik. Ha ehhez hozzávesszük a második esetet, miszerint a folyó valójában az óceán maga, és mindezt fentről nézzük, akkor máris minden egyszerre történik. Látható, hogy a „jövő” igazából csak a lineáris valóságérzékelésben létezik, és ott sem több, mint a képzeletünk. De ha ragaszkodunk hozzá, nevezhetjük „későbbi” jelennek is.

Nos, eme „rövid” bevezető után lássuk,

hogy mi várhat ránk a következő évtizedekben. Ha lineárisan nézzük, méghozzá a múlt eseményeinek függvényében, és csak a folyó kanyarulatáig ellátva, akkor a legvalószínűbb kimenetek között egy sötét jövőkép rajzolódik ki. A klímaváltozás eleve egy hatalmas probléma, aminek most már a valódi hatásait is érezhetjük a saját bőrünkön, az (egyelőre) orosz-ukrán háború pedig csak ront a helyzeten, hiszen az energiaválság csak hátráltatja a klíma-probléma megoldását, miközben a gazdasági és ellátásbeli gondok pedig szintén csak rosszabbítják a szituációt. Ha tehát azt az állítást tesszük, hogy 2030-ra érezhetően rosszabb (kényelmetlenebb) környezetben fogunk élni, akkor ezt nem tekinthetjük légből kapottnak. Sőt, még egy atomháború sem zárható ki.

A sokvilág-elmélet szerinti értelmezésben mindegy,

hogy mi történik, mert úgyis minden megtörténik „majd”. Ha minden egyszerre történik, akkor pedig nincs jelentősége, hogy mikor milyen események játszódnak le, hiszen – hasonlóan az előzőhöz – úgyis minden megtörténik. Mindegy, hogy háború és éhínség lesz, mert ez csak egy „történet”, és csakis tőlünk függ, mennyire vesszük azt komolyan. Ha ki is pusztul az emberiség, majd jön egy másik faj, mert bőven elég (végtelen) „idő” áll rendelkezésre, mi pedig annyit élünk meg ezekből az életekből, amennyit csak akarunk. Mi elpusztíthatatlanok vagyunk, hiszen mi találtuk ki saját magunkat a saját fejünkben, tehát olyan történetet írunk magunknak, amilyet csak akarunk.

És éppen ez a kulcs!

A jövő ugyanis egy döntés. A mi döntésünk arról, hogyan akarjuk a holnap jelenét megélni, és mit vagyunk hajlandóak megtenni (pontosabban megteremteni) érte. Ha a többség a félelemben hisz, a klímaváltozásban vagy az (atom)háborúban, akkor az lesz a valóság, ha viszont valami pozitívabb dologban, akkor az. A jövő mindig a képzelettel kezdődik, mégpedig egy jövőbeli jelenről alkotott – és valóságként elhitt – gondolattal, ami aztán tovaterjed, és végül manifesztálódik, azaz valósággá válik – csak mert hiszünk benne.

Lehet persze csapkodni az asztalt,

hogy „de hát nézd, ott a bizonyíték!”, de azt már a könyvemben is elmondtam, hogy még a bizonyítékot is el kell hinni. Ahogy a valóságunkat is, és ezt lassan a tudomány is kezdi felismerni. Éppen ezt a „működésmódot”, és persze az ego csírafélelmét használják fel egyesek a tömegek manipulációjára, vagyis ha kellően mélyen beléd sulykolják, hogy sötét idők jönnek, akkor elhiszed, és máris sötét idők fognak jönni. Éppen úgy, ahogy a tengeralattjárót is megálmodta valaki, majd írt róla egy könyvet, amit aztán kisgyerekként olvasott valaki, aki végül megépítette azt. Az űrbe vágytunk, és ott lettünk. Hittünk a technológiában, és el is jött. Egyesek hisznek a vírusokban, mások nem. Kinek van „igaza”, ha közben két, egymással ellentétes vélemény(valóság) létezik? Hiszünk Istenben, de vajon ő van vagy nincs?

Nem kell lemondani a racionális elméről,

de a helyén kell kezelni: az csak egy eszköz a jelen valóságunkban való létezéshez. Egy önmagát igazoló szerkezet, amivel bármit teremthetünk, de csakis akkor, ha megfelelően, vagyis arra használjuk, amire való. Mert semmi sem zárja ki, hogy gyökeresen megváltoztassuk a valóságunk kimenetelét, vagyis a jövőnket.

Ennek csakis mi – vagyis a hitünk – állhat az útjába.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)