Voltál már úgy,

hogy valami olyan dolog történt az életedben, amiről egyszerűen képtelen voltál elhinni, hogy a véletlen műve? Nem az olyanokról beszélek, mint a nyári forróságban a városban sétálva a fejedre cseppenő klíma-kondenzvízről, vagy a buszmegállóba éppen az érkezésedkor befutó buszról, hanem az ennél sokkal jelentősebb dolgokról.

Azokról a „véletlenekről” beszélek,

amiknél érzed a sorsszerűséget. Amikor velődig hatolóan tudod, hogy ez nem lehet pusztán véletlen, mégsem tudod megmagyarázni a történést. Ami ilyenkor történik, azt szinkronicitásnak nevezzük. A kifejezés Carl Gustav Jung svájci pszichiátertől származik, és egy olyan helyzetet jelöl,  amikor egy „külső” esemény és egy „belső” észlelés racionális ésszel megmagyarázhatatlanul egybeesik, és ez az átélőben nem csak tudatosul, de jelentőséget is tulajdonít neki. Például, ha valami nagyon szomorú hírt kapsz, és éppen abban a pillanatban elered az eső, vagy egy erős késztetést érzel rá, hogy fékezz a vasúti átjáró előtt, ahol a szabad jelzés ellenére néhány pillanattal később átrobog egy vonat. Közületek sokan biztosan átélték már azt a „klasszikus” szinkronicitást is, amikor „véletlenül” ránézel az órádra, és az éppen 11:11-et mutat. Ennek hatását csak fokozza, ha esetleg a következő napon, vagy egész héten megtörténik ugyanez – anélkül, hogy készülnél rá.

De fokozhatjuk a példát

egy komolyabb érzelmi-gondolati hullámvasúttal is: lekésed a repülőd, de az felszálláskor kigyullad, te viszont a reptérről hazafelé balesetet szenvedsz, a kórházban azonban a vizsgálatoknál kiderül, hogy egy nagyon korai fázisban lévő daganat növekszik benned, amit így egyszerűen és problémamentesen eltávolítanak. Emiatt azonban kiesel a munkából, ezért a kollégád kapja a neked járó előléptetést, aki az első tengerentúli üzleti útján szintén lekési a repülőt, ami aztán lezuhan – és így tovább.

Egy megjósolhatatlan esemény-

vagy eseménysorozat, amikor túl sok a „véletlen”. Néha nem is azonnal, hanem csak egy későbbi történésnél fedezzük fel benne a sorsszerűséget, de amikor ez megtörténik, úgy érzed, mintha Isten vagy a Mindenség „átölelne”, vagyis határozottan érzel egyfajta „törődést” irányodban. Olyan, mintha ezekre a pillanatokra betekintést kapnál a dolgok működésének menetébe. Érzed az egységet, ezzel együtt pedig azt is, hogy kizárt, hogy egyedül légy ebben a világban. Hogy kell lennie valami mögöttes erőnek, aminek te is a része vagy, és ami mindent áthat, irányít, és ez az erő ebben a pillanatban a kegyeibe fogadott téged. Az élmény akár meg is változtathatja az életed – de a napodat biztosan.

Ébresztő pillanatok ezek,

az ego ugyanis ilyenkor megkérdőjelezi önmaga elkülönültségét, és a valóságról „tanult” merev dogmákat is. Az esemény – jó esetben – elindít bennünk valamit, vagy katalizálja a változás folyamatát, és még azokra is hatással van, akik határozottan elutasítanak mindenféle racionálisan nem magyarázható – vagyis lelki – dolgot.

Ha most az a kérdés merül fel benned,

hogy létezik-e a sors, akkor a válaszom egyszerű: persze. A valódi kérdés azonban az, hogy mit nevezünk sorsnak. Lehet idecitálni az eleve elrendeltséget, életünk előre megírt forgatókönyvét, sőt még a szabad akaratot is, de ha pusztán a racionalitás szemszögéből akarjuk megmagyarázni a dolgokat, akkor egyszerűen véletlennek nevezzük. A véletlenre egy esemény nem várt, nem kiszámítható, és nem megjósolható bekövetkezéseként tekintünk, viszont ez legtöbbször azért van így, mert egyszerűen nem rendelkezünk kellő információval a bekövetkezés kiszámítására. A véletlen fogalma az ember azon alkati tulajdonságából származik, hogy a világ legokosabbjának hiszi magát, így amit ő nem ért, az nincs is. És pont.

Persze ez hülyeség.

Ha feldobunk egy pénzt, akkor annak szöge, röppályája, forgása, a gravitáció, illetve a környezeti hatások (pl. szél) együttesen meghatározzák, hogy a földet éréskor a fej vagy az írás lesz felül. Mivel azonban a kiszámításhoz szükséges egyenletben túl sok az „ismeretlen” (vagyis az adott pillanatban és az adott idő alatt nehezen megmérhető) tényező, így ennek kimenetelét a véletlen kategóriába soroljuk. Mellesleg megjegyezném, hogy ha a pénzt egy precízen beállított robotkar vákuumban dobná fel újra és újra pontosan ugyanúgy, akkor valószínűleg az eredmény is ugyanaz – vagy legalábbis nagyon hasonló – lenne. A „véletlen” tehát elvileg kiszámítható, de gyakorlatilag – a jelen tudásunkkal – ez lehetetlen, hiszen meghaladja a képességeinket.

A sors is ilyen.

A betekintés (kensó) állapotában egyébként éppen ezt a sorsszerűséget „értjük meg”, vagyis szinte érezzük minden sejtünkben, hogy „megvan!”. Átéljük ennek a végtelenül hatalmas információs rendszernek a működését, és az abban elfoglalt helyünket. Megjelenik bennünk az érzés, hogy értjük a dolgok működését, még ha emberi elménkkel képtelenek is vagyunk megmagyarázni azt. Pontosan ezt érezzük a szinkronicitáskor („ez nem lehet véletlen!”), de egyéb más, módosult tudatállapotokban is. A tudatunk ilyenkor „körbeér”, vagyis minden állítás önmagát igazolja, mert azonosulunk a teremtés legalapvetőbb szabályával, miszerint a valóság az, amit annak hiszünk. Ezekben a pillanatokban megértjük a saját működésünket, ezen keresztül pedig az egész világ működését is.

Használd ki ez az állapotot!

Őrizd meg emlékezetedben, és tegyél érte, hogy minél többször kiválthasd azt. Meditálj, akár csak egy mély befelé „bambulással”, tölts minél több időt a belső teredben, a jelenben („mostban”), és szánj minden nap néhány percet arra, hogy valami elgondolkodtatót és felemelőt olvass. Ezek mind-mind fokozzák az élmény megjelenését. És olvasd el a könyvem is, mert segít rendezni a gondolataidat, és ad egy hatalmas lökést ad a lelki utadon, illetve megtanít rá, hogyan tudod kihozni magadból a maximumot.

Persze csak akkor, ha érzed a sorsszerűséget ebben a cikkben.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)