Halkan és csendesen végigsimítom a lelkem,

és megkérdezem tőle: ez most már elég? Elmosolyodik, és a fodrozódásával azt üzeni: sosem elég. Van, amikor valóban nem, de ezt nem ő dönti el, és még csak nem is én. Ez csak úgy megtörténik – ha akarom, ha nem.

Értelmetlen, amit írok?

Teljesen mindegy, mert ez nem az észhez szól. A léleknek pedig elég a sorok közé „írnom” a mondanivalót, mert ő biztosan meg fogja kapni. Mert ő szeret. Nem kér semmit, csak szeret. Sosem elég, csak ha kimondom. De nem mondom. Miért tenném?

Ha akadálytalanul áramolhat a fény,

akkor mi állítja meg valaha is? Ha bárhonnan és bármikor feltörhet és kitörhet, akkor nem minden egyben fény is? Van más is, mint fény és csend? És szeretet?

Az arcomba fújó szél

– a kellemes, frissítő fajta. Ami emlékeket hoz. A legszebb emlékeket, ami nem csak az arcomat, de a lelkemet is végigsimítja. Egy csendes és boldog pillanat, amikor minden együttáll. Amikor az idő visszamosolyog a pillanatból. Vagy kinevet. De kedvesen. Amikor ott állsz, és ránézel magadra, de nem magadat látod, hanem mindent, ami vagy – és azt is, ami nem vagy.

Nem érted?

Elég, ha érzed. Megmagyarázni úgyse tudom, de ha valaha akartam is volna, most már nem akarom. A magyarázat félreérthető, de az érzés egyértelmű. A szabadság börtön: az elménk börtöne. A teljesség viszont nem illúzió, mert minden. Az is, ami nem vagyok.

A lágy szellőben hajladozó kalász tudja ezt.

Érzi, ahogy végigsimítja a szél, de nem látja, hogy mi vár rá. Nem tudja, hogy hamarosan learatják, kicsépelik, megőrlik, begyúrják, kisütik, megeszik, megemésztik, kiadják, szétterjed, és aztán új életet ad. Csak lengedezik a szélben – kifejeződik. A pillanatnak él, ami örök, mert egyszer majd újra kalász lesz. Vagy liszt. Vagy kenyér. Semmi és minden.

Fáj még a fejed?

Nekem már nem. A csend meggyógyította.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)