Mindenki beszél, de senki sem hallgat.

Én hallgatnék, de kire? Túl sokan vannak. Túl nagy a zaj.

Mi okoz örömet?

Kinek, és miért? Miért vagyunk itt? Mit kellene tennem? Hogyan lépjek ki a csendből valahova, ahol megmenthetem magamat, persze mások megmentésén keresztül? De érdekli ez egyáltalán őket?

Figyeljek arra, amit mondok,

és ahogyan mondom, és tegyem magam is termékké, csak hogy figyelmet kapjak? De több ez vajon, mint csak egy újabb felvonása a nyafogás-áradatnak, amikor annyi más, valódi probléma van a világban? Legyek inkább az végre, aki vagyok? De az ég szerelmére, ki az? És ha végül még meg is kapom a figyelmet, ki kapja meg igazából: én, vagy a mondandóm? Lehet, hogy én is csak beszélni akarok, de hallgatni nem?

Mi okoz örömet?

Az elismerés, vagy maga a beleölt munka? A csend, vagy csak túlordítani a zajt? Én, vagy az egóm akarja ezt?

Mit rontottam el?

Miért látom mindenkiben magam, és mibe fáradtam bele? Miért csak egyedül, önmagamban érzem azt, hogy ez már valami? Miért nem vállalom fel, hogy egyszerűen csak ez van, és mások véleménye mindegy is? Hova megyek, hova tartok, és meddig ketyeg még az óra, mielőtt megáll? Rájöttem, hogy segíteni akarok, de valójában magamon, vagy másokon keresztül szintén magamon? Nem vagyok annyira hülye, hogy ne érteném, mitől működik ez az egész, de az elmélet és a gyakorlat oly messze van egymástól.

Oktatni akarok,

amikor én magam is okításra szorulok? Körbe-körbe forgok, mint valami bolond, farkát kergető kutya, mint valami önfenntartó valóságrendszer. A vége mindig ugyanaz: ami az eleje. Ebből nincs kijárat, mert örök, és soha az életben nem fog véget érni. De még azután sem.

Szeretek írni,

szeretek megérinteni másokat az írásaimmal, de érdekel ez bárkit? Kinek a hibája? Sőt, létezik egyáltalán olyan, hogy hiba, vagy inkább csak mindenki éli a saját kis életét, és keresi ezeket a „hibákat”, amikért másokat okolhat, hogy neki ne kelljen tennie semmit?

Elfáradtam.

Néha ezt érzem. Néha meg azt, hogy mindenre készen állok. Az öröm depressziójának szomorúsága, a hülyeség az égre festve, ami leordít rád, hogy mégis mit csinálsz? De tényleg, mit is? És miért? Pár órája még készen álltam valamire, de mostanra már eltévesztettem a célt, és inkább csak csendet akarok.

Van bennem némi szégyenérzet,

amikor ezt írom, és belegondolok, hogy vajon fel merem-e vállalni? És aztán arra gondolok kajánul elvigyorodva, hogy igen, hiszen mégis mit veszíthetek? De lehet, hogy ez is csak egy újabb ál-kitárulkozás egy „miért is ne” világban, ahol mindenki beszél, de lassan már senki sem hallgat.

Csendet akarok terjeszteni a zajban,

de úgy, hogy közben ne kelljen ordítanom hozzá, hogy meghallják. Tanítani akarok, de azokat, akik kíváncsiak rá, és lehet, hogy nincs is türelmem mások hülyeségeihez. Legfőképp persze a sajátomhoz nincs. Néha maximális kedvvel csinálnám, néha pedig elbújnék a takaró alá, és csak hagynám kifejeződni önmagam, önmagamban. Vagyis a semmit a négyzeten.

Nekem kellene bátorítanom másokat,

életben tartani, sőt szítani a tüzet, de ahogy látom, már így is éppen elég melege van mindenkinek, és nem vágyik erre. Én persze igen, sőt, nagyon is, de a zajban képtelen vagyok meghallani mások vágyait. Önző vagyok, ahogy mindenki, és néha észreveszem, hogy a hasznot figyelem a tettek mögött, aminek semmi értelme, mert a valódi haszon nem a tettekből, hanem a szándékból születik. Győzködöm magam újra és újra, hogy kitárulkozzak, pedig éppen elég lenne kinyitni a szívem, és akkor úgyis mindegy, hogy mit mondok, mert legalább őszinte, és tiszta szándékkal történik.

Még nem tudom, hogy beszélni akarok-e, vagy hallgatni.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)