Pattanásig feszült figyelem

kíséri a tettet, túlerőltetett akarat próbálja kőbe vésni az igazságot. Izzadt erővel tovatűnő pillanatok, az elme végletekig fokozott hite az eredményben. Küzdelem és fájdalom, akarás és szűnni képtelen hit. De elég ez?

Vér és verejték zabolátlan harca dúl. A vágy robbanásig pakolt kazánú gőzmozdonyként hasít előre az apátia vég nélküli síkságának remény által kettészakított valóságán, de a lélek üvöltése belefagy a közöny csendjébe. Minden ér megfeszül, a szándék szinte belekarcol a menekülő gondolat érzéseibe.

Mi a kiút, ha van?

Egy utolsó, mindent megrengető, végtelenig tartó üvöltés, ami egészen az ég csúcsáig hallatszik, hogy darabjaira tépje az értelem önmaga köré épített, vastag kőfalát? Vagy a csend legmélyén fellélegző elfogadás?

A válasz bentről érkezik.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)