Nem tudok olyat tenni,

amit ne tettek volna már előttem ezrek. Nem tudok olyat gondolni se, amit ne gondoltak volna már előttem százezrek. Egy örökös körforgás az egész. Nincs eredeti gondolat, ami előrevisz, mert mindegyik megtörtént már. Sőt, az „előre” ugyanúgy csak egy illúzió, mint az „eredeti”.

Cseppnyi, sokkal-sokkal kisebb,

sőt, valójában még csak nem is létező az Egész, mert minden gondolatát gondolták már, és gondolni is fogják újra. Minden és mindenki ugyanazokon a teremtő mozdulatokon keresztül fejeződik ki, így a Mindenségben valójában nem is történik semmi. Az „csak” megtörténik. Nem több, mint egy állandóságában létező, folyamatos kavargás, amiben nincs semmi új, csakis önmaga megállás nélküli, iteratív kifejeződése. A farkába harapó kígyó.

Ezért látom mindenben önmagam.

Ezért vagyok én Az, éppúgy, ahogy mindenki más is. Mindegy, hogy ki milyen szerepben tetszeleg, mert az Egész színe előtt csakis ugyanaz lehetek, ami mindenki más: a semmi, a valami gúnyájában.

Az egyszerűsítés pedig itt véget is ér:

mert nincs mögötte semmi. Csak egy magányos kisfiú, aki a mindenséget álmodja bele a semmibe, hogy elfeledtesse magával, hogy ő igazából nem is létezik. Azért, hogy ne legyen annyira egyedül. Képzeletbeli barátokat teremt, akik aztán további képzeletbeli barátokat teremtenek, majd erőszakkal elfelejti, hogy csak ő létezik – és ő is csak önmagában. Mert valójában nincs is semmi.

A küzdelem így feleslegessé válik.

A cél mindenképpen megtörténik egyszer: majd. A képzetbeli barátaimat is csak azért teremtem Egészként, hogy elfelejtsem magányomat, de az elszakítottság magányában mégis azért küzdök szüntelenül, hogy a magányt kutassam. Hogy megértsem: miért?

Hiába az egység az alapállapot,

az elszakítottság pedig az illúzió, ha tapasztalás körbeér, az Egységben újra megszületik a felismerés, hogy az is csak illúzió. A gondolat feloldódik itt, és abban a pillanatban beolvad minden korábbi felismerés is. Tiszta lappal, a kezdeti állapotból újra megkezdődik az elszakadás, mert az egyedüllét magányának feloldása egyedül a teremtő kifejeződésen keresztül történhet meg. Aztán, ha sikerül az elválás, újrakezdődik az egység keresése, hogy feloldja az elszakadás magányát.

Ennek valóban nincs „értelme”.

De egyszerűen ilyen a természetem. Így fejeződöm ki. Minden kifejeződés öncélúan, önmagamért történik. Az elválasztott részeim egyesülni próbálnak az egésszel, hogy ne legyenek annyira magányosak, újra egésszé válva pedig próbálok elkülönülni magamtól, hogy ne legyek annyira magányos. Véget nem érő küzdelem, véget nem érő kifejeződés. A jin és jang szimbólumának kettőssége – és egysége is egyben. Ez a világom természete. Ez a magányos kisfiú természete.

„Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt.” (A prédikátor könyve 1:9)

Csak halld meg egy pillanatra,

ahogy megdobban a szív, és valahol a távolban felsír a magány, hogy a remény gúnyáját magára öltve megkezdje újabb ciklusát.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)