Érezted már úgy, hogy megrekedtél?

Előfordult már, hogy tudtad, hogy mi a megoldás, de éppen ez a tudás tartott vissza a cselekvéstől? Észrevetted már, hogy a tetteinket leginkább a róluk alkotott, szüntelenül zakatoló gondolatok akadályozzák? Miért?

Azt hiszem, eredendően, mélyen belül mindenki tudja,

hogy mit kell tennie. Nincsenek csodák, se csavarok, csak a megoldásról alkotott gondolataink, amik folyamatosan eltérítenek minket a céljainktól. Az élet valóban egyszerű lehetne, ha pontosan úgy élnénk meg, ahogy a fizikai szükségleteinket is végezzük: ha menni kell, akkor menni kell, nincs mese. Senki nem áll le azon agyalni, hogy milyen következményei lesznek, ha nem alszunk, vagy nem megyünk wc-re, de szinte mindenki túlagyalja azt, hogy felhívjon-e egy rég nem látott barátot, vagy éppen otthagyja-e az unalmas munkahelyét. Amikor a lehetőség nem kötelező, az ember mérlegel, és legtöbbször beijed. Aztán megmagyarázza magának, hogy miért ne. Mert a nyugalom fontosabb, és különben is!

Mondok egy másik példát.

Biztos vagyok benne, hogy a te életedben is van olyan dolog, amire régóta vágysz, és tudod, hogy reálisan meg is tudnád valósítani, de olyan hosszú a kifogáslista, hogy leginkább csak álmodozásra használod a lehetőséget. Nos, tegyük fel, hogy a valóságban eléd áll egy angyal, vagy megszólít Isten, vagy bármilyen olyan entitás, akit „nagyobbnak” tartasz magadnál, és kétséget kizáróan közli veled, hogy döntened kell: vagy belevágsz életed álmába, felvállalva az ezzel járó kockázatokat, vagy pedig lemondasz az álmodról itt és most, örökre.

Megdöbbentő élmény ez a szembesülés.

A legtöbbünk dédelgetett álmai („B-tervei”) sokszor nem is tudatosak, és csak a rideg és unalmas valóság elől való menekvésre használjuk őket. Pótlékként. A szembesítés hatására viszont tudatossá válnak, és nem csak az, hogy némi erőfeszítéssel valóban képesek lennénk azokat megvalósítani, hanem az is, hogy ha lemondunk róluk, akkor az álmainkról mondunk le. Mintha önmagunkról mondanánk le. Persze valójában egy olyan részünkről, ami leginkább csak pótlékként létezik, és menekvésre tartjuk fenn – de attól még a részünk!

Nézzük a lehetőségeket:

ha belevágunk, az egy hosszú és küzdelmes út lesz, ahol mindent fel kell áldoznunk, és a siker egyáltalán nem biztos. Már a gondolattól elfáradunk, nem igaz? Annyival egyszerűbb a kifogáslista és az álmodozás… Csakhogy most dönteni kell! A másik lehetőség, a lemondás viszont fájdalmas. Mintha a lényegünkről kellene lemondanunk. Egyfajta szembesülés a szürke, unalmas valóságunkkal, és a megalkuvó tétlenségünkkel. Számvetés önmagunkkal, aminek a végén ráébredünk, hogy mennyire gyávák is vagyunk.

De nem csak ezt ismerjük fel!

A legbelül meghozott döntés, vagyis a küzdelem feladása egy másik folyamatot is elindít bennünk: a felelősségvállalásét. Ha szembesülünk azzal, hogy mik nem vagyunk, ennek hatására tisztáznunk kell, hogy miért nem, és máris elkezdődhet az építkezés, hogy mégis azok legyünk. Ezúttal már tudatosan. Nem beszélve arról, hogy az ábrándjaink elengedésével elfogadjuk, hogy „vagyok, aki vagyok”. Vagyis kivesszük a képletből a minduntalanul elterelő egót, és átadjuk az irányítást a felelősséget vállaló valódi énünknek.

A jelenben kezdünk létezni az álmaink helyett.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)