Lassanként gurul a bedobott tantusz,

és ahogy nekiütődik a lefelé vezető járat falának, minden egyes alkalommal belém hasít egy-egy felismerés önmagamról. Élvezem ezt. Nem tudom, hogy mikor fog leérni, és végleg leesni bennem, viszont ha nem az útra, hanem a célra koncentrálok, akkor megfosztom magam az utazás örömétől.

Mert sok érdekes dolog van ám az úton is!

Sok-sok apró felismerés, ami emlékeztet rá, hogy ki vagyok, miért vagyok itt, és bár tudom, hogy a csökönyös ellenállásommal csak magamat – és a tantusz útját – gátolom, azért néha mégis csak-csak becsúszik egy kis kételkedés a folyamatban. De ez is az út része, és ha képes vagyok ezt is „magamhoz ölelni”, akkor olyan nagy bajt talán nem okozok vele.

Lassan rajzolódik ki a teljes kép, és lassan állnak össze a darabkák.

Néha nehéz felfogású vagyok, és nem látom a fától az erdőt, de úgy gondolom, hogy ez talán nem csak rám igaz. Sokáig próbáltam siettetni a folyamatot, de teljesen értelmetlen: a legjobb mindent a maga idejében megtapasztalni – a maga ritmusában. Amíg járjuk az utat, akármilyen lassan is, addig haladunk, méghozzá előre.

Persze az is működik, hogy teljesen elengedünk mindent.

Ehhez is tudatosnak kell azonban lenni, hiszen tudnunk kell, hogy mi is az a „minden”, de ha képesek vagyunk feladni „minden” küzdelmet, és csak hagyni a dolgokat, hogy a saját ütemükben, ellenállás nélkül fejeződjenek ki, akkor a történéseket teljes egészében be tudjuk fogadni. Ekkor mi magunk válunk az úttá.

Az életcél az út, nem az út vége. Az utóbbi különben is fix: a halál.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)