Valóban volt egy Terv.

Az emberiség első hajnalán létrejött egy intelligens faj, hogy kiemelkedhessen az állatok közül, de ennek a fajnak ugyanúgy nem volt egyedi „lelke”, ahogy az állatoknak sem.

A Terv azonban félresiklott.

Eljutott a Földre egy lélekkel nem rendelkező, mindent elpusztító faj, amelynek szüksége volt egy új gazdatestre, mert a saját bolygójuk és világuk már elpusztult. A megmaradt egyedeik hatalmas űrhajókon szelték át a galaxist, élhető bolygók és fajok után kutatva, ahová átmenekíthetik saját hosszú életű, de reinkarnációra képtelen egyedeiket. A korábbi kísérletek sikertelensége után jutottak el a Földre.

Az új emberi fajt önmagukkal való keresztezéssel hozták létre.

Ez így még nem okozott volna bajt, a fajnak azonban egy tudományos „csalással” lelket is adtak. A reinkarnáció segítségével akarták biztosítani maguknak az örök életet, ha eljön az idő. De akármilyen okosak is voltak, pusztán logikával és tudással mégsem érthették meg a lélek természetét – a túlélési ösztöneik viszont erősebbek voltak mindenféle racionalitásnál.

Így jött létre a mai ember.

Egy illegális kísérlet eredményeképpen. A lelke biztosította a továbbélés és fejlődés lehetőségét az újabb és újabb testekben, elméjét és mentalitását azonban a hideg és érzelemmentes, mindent elpusztító „teremtőitől” örökölte. Nem is csoda, hogy rövid időn belül eltűnt mellőle az összes korábbi emberi faj, és csak ő maga maradt fent: a homo sapiens sapiens. Az egyéni szinten lélekkel rendelkező, tömegben mégis lelketlen, invazív faj.

A lélek-hibrid létrehozása viszont ütközik ezen valóságsík törvényeivel.

Az ilyen egyedek ugyanis nem csak a bolygójukra, hanem más világokra is veszélyesek lehetnek, hiszen a lelkükben eluralkodó sötétséggel a felsőbb szférák kiegyensúlyozott létét is veszélyeztethetik. Bár a szabályok szerint el kellett volna pusztítani az emberi fajt, mégis kapott egy esélyt: amíg nem lép ki a saját bolygójának világából, szabadon fejlődhet.

Így lett a Tervből Kísérlet:

a tiszta lélek és a lelketlen tudás szerelemgyerekének önerőből történő fejlődésének kísérlete. Ami talán előbb éri majd el a fejlődésének azon pontját, amikor önmagát meghaladva egy újabb lelki és tudati szintre emelkedhet, mint hogy elpusztítsa a saját faját. Egyetlen szabály volt: nem lehet külső beavatkozás. Az első időkben kapott még ugyan némi segítséget az emberiség mindkét oldalról, idővel azonban a „teremtőiknek” is el kellett hagyni a Földet, és csak néhány felügyelőt hagyhattak itt. Az utolsó nagy eszme-injekció az egyistenhit volt Jézus, Mohamed és a többiek által, de azóta teljesen magára hagyva fejlődik az emberiség – leszámítva persze az itt hagyott „teremtők” folyamatos, uralmuk alá hajtó beavatkozásait.

Kicsi volt rá az esély,

az emberi faj mégis újra és újra felül tudott emelkedni önmagán. A fejlődésében elérte azt a pontot, amikor esély nyílott a korábbi, anyagias berendezkedés meghaladására, és minden tökéletesnek látszott. A fény rohamsebességgel áramlott az emberek valóságába, és olyan mérföldkövek következtek, mint a szabadság eszméjének kirobbanása világszinten, a szabad véleménynyilvánítás, vagy az embereket és eszméket összekapcsoló világháló. A tudomány is lassan, de elkezdte komolyan venni a spiritualitás fejlődés jelentőségét, ezek az az információk pedig eljutottak az emberekhez.

Ezt azonban nem nézte mindenki jó szemmel.

Az emberiség teremtői felismerték a veszélyt, mert nekik egyáltalán nem volt érdekük az emberek idő előtti felébredése, hiszen úgy elveszítenék a maguk számára kifejlesztett testeket, ezáltal a saját túlélésük lehetőségét. Be kellett hát húzniuk a féket, és cselekedtek is: a terrortámadás árnyékában elfogadott megfigyelési törvények, a közösségi média kifejlesztése, az internet elérhetővé tétele bárki számára, és aztán az emberek bezárása a véleményburkaikba. Amikor a nagy képernyő, a televízió már kevés volt a kontroll fenntartására, jöhetett a kézben tartható képernyő, az okostelefon, és persze folyamatosan záporoztak a valódi félelmet keltő események, mint a gazdasági válság, egy pusztítónak mondott vírus, vagy a háborúk a szabad világ határán.

Minden figyelmet meg kell ragadniuk.

Mindet magukra kell irányítaniuk azért, hogy elterelhessék az emberek figyelmét a háttérben zajló felemelkedési folyamatról. Meg kell akadályozniuk az emberiség továbblépését, és erre az egyetlen hatékony eszköz a figyelem elterelése és a félelem fenntartása. Ezért még a lelki útra is rátették a kezüket. A spiritualizmust nevetségesnek beállítva felhígították: lépten-nyomon csalókba botlik a lelki úton haladó vándor, a közösségi médián keresztül pedig apró adagokban pumpálják egymásba az emberek a haszontalan léleknyugtató idézeteket, illetve az annál sokkal „érdekesebb”, elterelésre szolgáló összeesküvés-elméleteket. Árnyékokkal küzdeni nem tett, csak megúszás. Elterelés. A figyelemre hajt mindenki, és ha ezáltal a „teremtőink” elodázhatják az emberiség felemelkedését, amíg meg nem érkezik a fajuk, akkor győztek. Ez a jó és a gonosz harca, és bár minden hatalmat és figyelmet a „gonosz” birtokol, mégis az egyes emberben ott az eredendő jó, amit nem tud kitörölni magából, mert ez az igazi lényege. Csak fel kell ismernie.

A lelki fejlődéshez ugyanis semmi másra nincs szükség,

mint befelé fordulásra. Csendre a zajban. A lélekkel rendelkező egyedek egyetlen dolga a hit, és a megnyílás önmaguk felé. A belső hang, a valódi én elfogadása, és az önmegvalósítás. Annyi jó van egyetlen emberben, amennyi a teremtői egész fajában együtt sincs, és ez a jó bármikor feltörhet. Hiába szörnyeteg az emberiség, az egyes emberek mégis szentek. Ilyen ellentmondásos faj vagyunk.

Eddig tartott a mese.

Szép mese, de mégis csak egy mese. Tudom, hiszen magamtól „loptam” –  elolvashatod a könyvemben. Akár igaz is lehet, de nincs jelentősége, mert ellenőrizhetetlen, és nem a léleknek szól, hanem az elmének. A gondolatoknak. Ami pedig az elmét eteti, a valóságunk illúzióját tartja fent.

A valódi jelenben nem lehet gondolatokkal küzdeni.

A továbblépést nem az elme, hanem a lélek szolgáltatja. Mindaddig, amíg hozzá vagy ragadva a gondolataidhoz, a „teremtőid” akaratát szolgálod. Mindegy, hogy elhiszed a fenti történetet, és azért érted meg a fejlődés szükségességét, vagy pedig azért, mert elhiszed az évezredes tanításokat, a lényeg ugyanaz.

Fordulj befelé, és tedd fel magadnak a kérdést:

a színház érdekel jobban, vagy a benned élő lélek? Mert ha az emberiségért akarsz tenni, az odabent kezdődik – a külső körítés teljesen mindegy. Az olyan fénylényeknek, mint amilyen az ember, a valóság csak egy átmeneti illúzió, a képzelt „teremtőink” számára azonban nem létezik más valóság. A félelem figyelemmel kombinálva viszont egy egész életnyi fejlődéstől foszthat meg téged azzal, hogy álomban tart, csak mert a körítés olyan „érdekes”. A belső valóság felismerése az, ami szükséges az elme és a szív jelenbe helyezéséhez, és akkor valóban az „igazi” valóságot látod – történetek nélkül.

Akárhogy is, én itt várok rád. Én pedig te vagyok.

A gondolatmenet folytatását itt találod.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)