Elfolytak az álmok.

Apró kis darabokra estek, és ahol felébredtél, az a világ rideg volt. Zord és fájdalmas. Próbáltál még jobban felébredni, hátha ez is csak egy álom, de az álom nem eresztett, és te ott maradtál egyedül a hidegben.

Senki sem jött oda hozzád.

Nem suttogtak a füledbe, nem simogatták meg az arcod, pedig erre volt szükséged. Pár biztató szóra, egy kedves mosolyra, és az érzésre, hogy mégsem hagytak egyedül. Sokáig vártál és reménykedtél abban, hogy talán mégis tévedsz, és ez a valóság más, mint a többi, de hiába keringtek körülötted a hozzád hasonlók, mindenki aludt – és álmodott. Néhol felcsengett egy kacaj, egy őszinte nevetés, de mire odarohantál, már újra csak komor arcokat láttál. Mindenhol.

A szürke nappalokat sötét éjszakák váltották,

a monoton kattogás pedig szűnni nem akaró módon zakatolt a fejedben, mert még mindig nem tudtad elfogadni, hogy talán nincs is több ennél. A ködös nappali álmokat megszakító színes éjszakai bevillanások, és az ébresztőóra pontos emlékeztetője minden reggel arról, hogy itt ragadtál. Hogy ez az otthonod, és ez az életed. Hogy ez minden, amid van.

Felnőttél, megházasodtál, gyerekeid lettek.

A munka gépies egyhangúsága repítette az időt, a gyerekek zajongása pedig elnyomta a kattogást. Amikor néha rád mosolygott valaki a családból, szinte újra otthon érezted magad, de belül üres voltál, és az ürességed ennél sokkal többet akart. Mindent, és semmit sem. Egyszer eljutni az utolsó mérföldkőig, másszor pedig mindent megkapni most. Azonnal.

Idővel minden elporladt.

A gyerekek kirepültek, te megöregedtél, a világ pedig megváltozott. Ugyanolyan szürke volt, mint annak előtte, de most már nem is értetted, mi történik benne. Elhúzott melletted, és bár egy ideig küzdöttél, hogy felvedd a ritmusát, később már csak legyintettél rá egyet: már úgysincs sok hátra.

Egy esős napon történt.

Otthon üldögéltél, amikor kintről villámok törték meg a szürkeséget, és amikor kinéztél az ablakon, újra meghallottad a kacajt. Az ajtóhoz mentél, és amikor kinyílott, egy kisfiú állt előtted. Arcán széles mosoly, szemeiben őszinte szeretet, és a neveden szólított. Felocsúdni sem volt időd, úgy engedted be a lakásba, ő pedig a sáros cipőjével végigtrappolt a nappalin, és leült a székedbe. Felnevetett, majd feléd fordult, és felismertél benne valamit, amit már nagyon régen elfeledtél.

Meghátráltál a meglepettségtől.

Először érteni sem akartad, de esélyed sem volt ellenállni a belőled feltörő emlékekkel szemben, amik néhány pillanat alatt elnehezítették az izmaidat, és térdre csuklottál. A kisfiú még mosolygott kettőt, majd odalépett hozzád, és kedvesen megsimogatta az arcod. A füledhez hajolt, majd halkan belesuttogta: „Végig igazad volt.”

Felriadtál.

Lassan csillapodott a légzésed, és ahogy tisztult a kép, megláttad az ajtóban a kisfiad: „Apu, kelj már fel!”

Végre őszintén felkacagtál.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)