Itt vagy, és vársz valamire.

Nem rám. Bennem csak a megoldást keresed. Amire vársz, az benned van, de az odavezető út hosszú és fájdalmas. Le kell ásnod egészen mélyre, hogy megtaláld, és még akkor is ki kell hámoznod abból a sok értelmetlen érzésből, hogy mit is keresel.

Nincs megoldás.

Vagyis van, de csak egy: az út. A „megoldás” ésszel fel nem fogható, mert nem magyaráz meg semmit, csak van. Önmagáért. Ennek a felismerését keresed, annak a megértését, hogy miért nem kell megérteni semmit, csak elfogadni. Az eszeddel keresed a szíved, de az elbújt az eszed mögé, egy olyan helyre, ahol az ész nem működik: a jelenbe.

Nem érted, igaz?

Sokáig én sem értettem. Az elme, a megértés csak körülrajzolni tudja a rózsát, de teljes egészében befogadni nem. Amint kapcsolatba kerül vele, abban a pillanatban már nem a rózsát látja, hanem önmagát a rózsában. Ez mindenre igaz, az egész valóságra is. A valódi rózsa a jelenben van, de ésszel fel nem fogható, mert ahhoz túlságosan nagy – voltaképp az egész Univerzum az. Azt pedig csak maga az Univerzum tudja értelmezni. Vagyis azon aspektusod, aki meg nem személyesített, csak létező. A teljes Univerzumot csak átélni lehet, értelmezni nem. Amint értelmezed, az máris a saját univerzumoddá válik. A belső kis világoddá, ami a „külső” világból felfogott formák tükröződéseiből áll.

A válasz tehát egyszerű: nincs válasz, amíg kérdés van. Ha már nincs kérdés, akkor a válasz is megérkezik: a semmiből születő Mindenség. Ez a felcímkézetlen válasz.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)