Esetleg mégsem?

Lehet, hogy eljön az idő, amikor a mostani, vihar előtti zavart is visszasírjuk majd, de az is lehet, hogy az az idő fog eljönni, amikor az egész mostani világ csak egy rossz emlék lesz. Ez tőlünk függ, mint kollektívától. Nem, most nem cselekvésre akarlak sarkallni, és jövendőmondót sem akarok játszani.

A jövő képzelet.

Jó lenne azt mondani, hogy kiszámítható, és vérben forgó szemekkel győzködni egymást az elkövetkező „Aranykorról” vagy éppen a teljes világégésről, esetleg „Jézus” üzeneteiből kinyert tuti információkról, de az első a remény, a második pedig a félelem megtestesülése az elménkben és a testünkben – gondolatokként és érzésekként. A harmadik meg egyébként a felelősség áthárítása.

Csakhogy nem áldozatok vagyunk.

Semmiképpen sem az életünk áldozatai. Amikor önként mindent rosszat más nyakába varrunk, és minden jót a saját érdemeinknek tulajdonítunk, akkor azzal nem csak a felelősséget hárítjuk el, hanem önmagunkat is átverjük. Merthogy igenis lehetnénk az életünk cselekvői is, nem pedig csak az elszenvedői! Tudom, hogy egyszerűbb áldozatnak lenni, és különben is túl nagy a zaj, viszont senki sem tart pisztolyt a fejedhez, így az áldozatszerep sokkal inkább elkerülés, nem pedig az egyetlen választási lehetőség. Ahogy ezt a mondatot leírtam, máris sirámok ezrei szaladtak felém, amit ökölbe szorult gyomrok százai követtek, de ezeket már mind hallottam – és a legtöbbjét saját magamtól. Nem csak beszélek róla. Nyugtathatod magad ezzel, de a nap végén nem én leszek a te helyzetedben, hanem te. Ha pedig ki akarsz mászni belőle, akkor neked kell segítened saját magadon. Én nem ítélkezem, engem az se zavar, ha tovább projektálod a képzeletbeli jövődbe a fent említett reményt vagy félelmet, viszont akkor is megjegyzem, hogy a valóság a jelenben tartózkodik. Ezt pedig meg is fogod tapasztalni a saját bőrödön, amint az elképzelt jövőd az aktuális jelenné válik majd.

Nincs lehetetlen, csak tehetetlen.

Az idő pedig illúzió. Puff, két újabb közhely, és most már tényleg úgy behúznék ennek a pökhendi baromnak, aki itt osztja az észt, és nem veszi észre, hogy a valóság sokkal keményebb a szavaknál. De igen, észreveszem. Éppen elégszer volt a fejem a seggemben hozzá. Csakhogy odabent sötét volt, és az étel is eléggé egysíkú, idekint viszont hideg van, és minden az én felelősségem. Az is, amiről korábban azt gondoltam, hogy másra háríthatom. Az egész életem összes mozzanatáról én tehetek, és pontosan azért kapom azt, amit, mert korábban így vagy úgy cselekedtem – vagy pedig mert a születésem előtt így választottam. Mert az is én voltam. Hihetem másképp, de az is csak felelősséghárítás lenne, ha ugyanis becsukom a szemem, befogom a fülem, és teljesen elmerülök önmagamban, akkor egyetlen dolog marad valóságos: a létezés. Az pedig vagy én vagyok, vagy a semmi. Van különbség?

De menekülhetünk a múltba is.

Csakhogy a múlt meg emlékezet. Az emlékezet és a képzelet között egyensúlyozva menekülünk az egyetlen valóságos dolog, önmagunk jelene elől. Kívülről nézve szánalmasan primitív lények vagyunk, végtelenül bekorlátozva teremtő önmagunkat a hülyeség börtönébe. Tudom, hogy a kiút nehéz, és fogjam már be, mert tényleg igazán nagyon nehéz, csakhogy ez is csak illúzió. Elképzelünk egy bazi nagy sziklát a házunk kijárata elé, és egész életünkben hatalmas erőfeszítéseket teszünk, hogy eltoljuk az útból, eközben pedig az egész világot okoljuk, hogy nem tudunk kimenni az otthonunk magányából. De tényleg ki akarunk menni? Csak mert az első felismerés: kimehetünk az ablakon is. A második: nincs is ház, mert azt is mi teremtettük magunknak. A harmadik: önmagunkat is mi teremtettük. A negyedik pedig: nem a kanál hajlik, hanem te magad.

Az egész döntés kérdése.

Az kerül sok időbe, hogy ezt felismerd. Ha időt akarsz spórolni, akkor segítek: mindenért te vagy felelős az életedben. Szó szerint mindenért. Vállald fel!

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)